2013. szeptember 8., vasárnap

Május 1., Kedd

--Oké, vegyük át még egyszer. Azt mondod, hogy mióta láttad azt a nőt náluk, azóta furán viselkedik? --kérdezte Paloma, aki nálam töltötte a hosszú hétvégét. Elmentünk vásárolni, hajnalig DVD-ztünk, hattyúkat etettünk a parton és természetesen minden fontos dolgot megbeszéltünk, beleértve a fiúk furcsaságait is. Ami Márkot illeti, csütörtök óta tényleg megváltozott. Pénteken szokás szerint együtt mentünk suliba, de alig szólt két szót, és végig úgy viselkedett, mint aki valahol nagyon messze jár. Ez jellemezte egyébként az egész napot. Szünetekben ott állt az ablaknál a padom mellett, de csak bámult maga elé, az sem zavarta, hogy végig a lányokkal beszélgettem. (Pedig máskor ha sokáig hanyagolom, akkor odalép és egy puszit nyom a fejemre, hogy felhívja magára a figyelmem.) Angolon együtt kellett volna felolvasnunk egy párbeszédet, de mindig oldalba kellett böknöm, mikor ő következett. Suli után meglátogattam Mattet, aki kicsit haragudott rám, amiért elmondtam az ofőnek mi történt, de megértette, hogy az ő érdekében csináltam. Jobban néz ki, jobban is van. Elmondta, hogy az apját kirúgták a munkahelyéről (már régóta rosszul állt a szénája, szóval korábban is verte), aki így nem tudja fizetni a tandíjat, szóval könnyen lehet, hogy jövőre új iskolát kell keresnie. Legalábbis a kórház előtt így volt. Most viszont egy csomó emberrel kellett beszélnie, akik mind meg vannak róla győződve, hogy jobb lenne neki nevelőszülőknél.
--De hát én angol vagyok! --fakadt ki. --Hogy helyezhetnének el Magyarországon?
Kétségbe van esve, amit meg is értek. Talán haza kell térnie örökre, de egy új élet vár rá, az az egy biztos. Elvileg már nem sok esély van rá, hogy az apjával maradjon. Azt mesélte, hogy be se engedik a kórterembe. Legközelebb (és talán utoljára) a bíróságon láthatja majd. De mindez csak később lesz, talán egy hónap múlva, bár Mattnek arról fogalma sincs, hogy addig mi lesz.
Úgy léptem ki a kórház kapuján, hogy én ezt az egészet most elmesélem Márknak, mert ő biztos megérti, és lesz egy-két okos gondolata, de nem vette fel a telefont. Késő estig bámultam ki az ablakon, de egyetlen lámpa se égett a házukban. Nem említette, hogy esetleg elmennek valahová a hétvégére, így csalódott voltam. Másnap tudtam vele beszélni, de csak annyit mondott, hogy Pesten van és nem ér rá, majd letette.
Mindent kitálaltam Palomának, aki kijelentette, hogy nem miattam viselkedik így, tuti, hogy nem én bántottam meg. Arról viszont elképzelése sincs, hogy akkor mi baja lett ilyen hirtelen.
--Talán tényleg azzal a nővel kapcsolatos dolog --gondolkozott hangosan a barátnőm. --Lehet, hogy az apja már el is jegyezte?
--Hát... nem tudom. Én nem olyan embernek ismertem meg, bár ki tudja --vontam meg a vállam. --Nem lehet, hogy...
Hirtelen hallgattam el. Gondolni se akartam erre a lehetőségre.
--Hogy mi? --bámult rám pislogás nélkül.
--Talán... --nyeltem egy nagyot. --Túl régóta vagyunk együtt. Ha megunta már...
--Ugyan! --szakított félbe hirtelen. --Napokkal ezelőtt még úgy nézett rád, mintha te lennél az egyetlen ember a Földön! Biztos vagyok benne, hogy nem változott meg a véleménye ilyen hirtelen!
Elgondolkodtam azon, amit mondott, de nem győzött meg teljesen.
--És mi a helyzet veled meg Rafival?
--Az teljesen más ügy! --rázta meg a fejét. Láthatta rajtam, hogy ez nekem nem elég, így egy nagy sóhajtás kíséretében folytatta. --Tudod, nálunk ez az egész fokozatosan történt. Már hetekkel korábban tudtam, hogy ez lesz a vége. Először csak összekülönböztünk... nem egyezett a véleményünk. Aztán kijelentette, hogy túl sokat vagyunk együtt, neki távolság kell.
--De akár ez is lehet a kezdete valami ilyesminek...
--Nem! Márk kimondaná, amit gondol. Nem folyamodna olyan trükkhöz, hogy nem válaszol a telefonokra vagy hamar leráz. Ő nem olyan srác.
Igen, talán tényleg igaza van. De azért kellett pár óra, mire ezt beláttam. Nagyon megfontolt ember vagyok, mindenen sokáig gondolkozom. Most már tudom, hogy ezért is hiányzott annyira Paloma: a tanácsai felbecsülhetetlen értékűek, és neki mindig sikerül meggyőznie.
Sajnos kora délután véget ért a csajos hétvége, Palomának indulnia kellett. Nem bántam volna, ha marad még, de anya rámutatott, hogy mindkettőnknek van tanulnivalója. Hát ez igaz. Mindenfélét csináltunk, de könyvet azt nem vettünk a kezünkbe. Pedig... Itt az év vége, mindenből összefoglalás, témazáró, javítódolgozatok, felelések... Nekem is hajtanom kéne, mert majdnem az összes tárgyból két jegy között állok, de nehéz rávennem magam. Most komolyan, odakint már legalább 30 fok, én meg idebent gubbasszak a füzetek fölé görnyedve? Megpróbáltam, tényleg, de fél óra volt a max, amit még bírtam, akkor aztán úgy döntöttem, hogy megkeresem a húgomat, hátha csinálunk valamit együtt.
Benéztem a szobájába, de üres volt. Körülnéztem a földszinten, a kertben, de nyoma sem volt. Csak a macskával akadtam össze (ami egyébként mindig Janka mellett van), amiből rájöttem, hogy szinte biztosan nincs itthon. Odamentem apához, aki a hintaágyban olvasott, hogy kifaggassam.
--Anyával együtt elmentek sétálni --világosított fel.
--De nekem nem is szóltak! --méltatlankodtam.
--Nem akartak zavarni, tudták, hogy tanulnod kell --mondta apa, amire csak egy horkantással válaszoltam. Nem volt értelme tovább mérgelődni, visszatértem a házba.
Hogy mit csináltam a délután hátralévő részében? Bevallani se merem, mert kiderült, hogy nézőközönségem is volt.

...

Glee-t néztem.

...

És ha ez nem lenne elég, a szereplőkkel együtt énekeltem.

...

És táncoltam is hozzá.

...

...

...

És ezt Márk végignézte.
Végem, elsüllyedek szégyenemben. Napok óta nem láttam, átjön hozzám, hogy beszéljünk, erre azt látja, hogy a hajkefémmel felszerelkezve szambázok a szobám közepén. Mondanom se kell, annyira röhögött, hogy egy jódarabig meg sem bírt szólalni.
Végül annyit mondott, hogy "Ez eszméletlen volt", majd ledőlt az ágyamra, és onnan vigyorgott rám. Nem mondta, hol volt, miért nem jelentkezett. Annyit kért, hogy meséljem el, hogy telt a hétvégém. Meghallgatta, utána pedig a karjaiba vont, és szó nélkül ücsörögtünk. Annyi mindent akartam tőle kérdezni, de éreztem, hogy nem lehet. Majd elmondja, ha akarja. Ha fontos, biztos elmondja. Egyszer el kell mondania. A kíváncsiságom már majdnem felülkerekedett rajtam, mikor anyáék érkezését hallottuk a földszintről. Erről ennyit.
--Találkozunk holnap reggel --súgta a fülembe, majd megcsókolt.
Olyan természetességgel ment le a lépcsőn, mintha itt lakna. Anya összehúzott szemekkel méregette, de most az egyszer nem kezdett el veszekedni. Azzal büntet, hogy nem szól semmit, és arra számít, hogy majd így a bűntudat miatt... mit csinálok? Most komolyan, mi járhat a fejében?
Szörnyű kimondani, de tényleg nem ismerem a saját családomat. Gyakorlatilag együtt élünk, de elméletileg... hát, mindenki a saját bolygóján van. A többiekéről nem tudok nyilatkozni, de az enyém rózsaszín, éjjel-nappal szól rajta a zene és Márk körül forog.