Február 15., Szerda

Rövid nap, mégis tartogatott számomra egy hatalmas meglepetést.
Régen volt már, hogy Lillával, az általános iskolai barátnőmmel beszélgettem, de jó okom volt azt feltételezni, hogy nem vették át hozzánk, mivel félév után se találkoztam vele a folyosón. Erre ma reggel, irodalom után beállított a termünkbe!
--Lilla? --kerekedett el a szemem. A barátnőm látva, hogy most lesokkolt, boldogan sietett oda hozzám megölelni. --El sem hiszem, hogy itt vagy! Nem úgy volt, hogy már félévkor jössz? Azt hittem nem vettek fel!
--Volt egy kis gond, de itt vagyok!
--Jajj, de örülök neked!  --vigyorogtam.
Összességében sikerült elég lányos üdvözlést produkálnunk, többen is összehúzott szemekkel méregettek minket, de senki sem mert szólni. Márk odajött, be is mutattam a barátnőmnek, aki egy "Aha, szóval ő az" nézéssel ajándékozott meg. Azután kimentünk a folyosóra beszélgetni (oda már kettesben), mert olyan rég találkoztunk, hogy volt mit bepótolni.
--Első kérdés --kezdte Lilla. --Addig oké, hogy lecserélted Benit, de miért van az, hogy mikor megkérdeztem az osztályban, merre van a termetek, mert hogy téged kereslek, akkor mindenki elcsendesedett és csak bámult rám, mint valami idiótára?
--Huh --nyögtem fel. 
Vacilláltam egy darabig, hogy mennyit mondjak el neki, és egyáltalán meg bírok-e szólalni, de úgy ítéltem meg, hogy előtte nincs mit titkolnom, és hála Márknak, már megértettem, hogy legjobb, ha nem emésztem magam a dolog miatt. Szóval most már lazábban kezelem (kéne kezelnem) ezt az egészet.
Szóval meséltem Lillának Beni erőszakos viselkedéséről, Márk verekedéséről és arról, hogy emiatt most vagy engem utálnak (mert hogy kidobtam már Benit) vagy messzire elkerülnek, mert félnek Márktól.
--Ja, és így most már csak egy maréknyi barátom maradt, mert Lisette bepasizott, és minden tettemet az ő kapcsolatuk elleni szabotázsnak képzeli --fejeztem be a történet rövidített változatát.
--Ez nagyon durva! Hogy mik meg nem történnek errefelé! --hüledezett. --De ez a Márk egy főnyeremény, ugye tudod? Helyes, figyelmes és oda van érted! Érezd magad szerencsésnek!
Az vagyok, szerencsés. Ha belegondolok, hogy mennyi idő kellett, mire összejöttünk és hogy mennyi minden alakult szerencsétlenül... Márk lemondhatott volna rólam, vagy talált volna valaki mást, aki nem szórakozik vele, hanem igazán szereti. Ott volt például Lea... vagy Zsanival járt? Már nem is emlékszem, hisz azok ketten annyira egyformák! Reggelente mindketten elfelejtik, hogy suliba, nem pedig buliba készülnek.
Annyi, de annyi hullámvölgyem volt már ezalatt az öt hónap alatt, és ha visszagondolok Márk mindig ott volt mellettem, és lökdösött hátulról, hogy nehogy lent maradjak. Minden egyes alkalommal emlékeztetett rá, hogy van kiút és nincs olyan rossz, ami végzetes lenne. Néha el sem hiszem, hogy ő velem egyidős, nem pedig a bátyámmal. Mert azt, hogy a bátyám jó tanácsokat ad még megértem, mert neki már benőtt a feje lágya, és gőzerővel készül az érettségire (szerinte azt nem árt már 11.-ben elkezdeni), de Márknak még annyi ideje lenne kitombolni magát és hülyéskedni! És mégis megférnek a fejében azok a bölcs, nyugodt és megfontolt tanácsok a bmx, a playstation és a többi fiús gondolat mellett. És mindent megtesz, hogy mellettem maradhasson, szembeszáll anyával, megvéd, elnézi a rossz napjaimat. És, és, és... tökéletes. Nem kívánok semmi és senki mást, amíg ő mellettem van. Talán épp ezért van, hogy néha elhanyagolom a barátaimat és a családomat, vagy legalábbis nem akkora hangsúlyt fektetek rájuk, mint kéne.
Szoktam még Jankával játszani, de sokkal kevesebbet, és a suliba se járok már érte. Patrikkal is beszélgetek, de sose akkor, mikor neki lenne rá elég ideje. Apuval ki szoktam tárgyalni a sulis dolgaimat, de neki nem mondhatok el mindent. És anya... hát vele meg Márk óta viharosabb a kapcsolatom, mint volt, de én hiába próbálkozom, ő meg se próbál lépni felém. A középső gyerek átka? Nem, ez nem az, mivel a bátyámmal is egyre kevesebbet kommunikál. Ő egyedül aput és Jankát szereti, mert belőle még tud tökéletes kislányt faragni (hallottam, hogy egyszer valakinek ezt mondta a telefonba).  
A barátaim meg... nos ők mind külön utakon járnak. Monónak ott van Peti, akit bizonyos időközönként leráz, hogy velem lehessen, de Paloma és Rafi annyira összemelegedtek a veszekedésük óta, hogy szinte minden idejüket együtt töltik, így nem is emlékszem mikor tudtam utoljára beszélni az én mexikói barátnőmmel. A többiek, lányok, már nincsenek velem beszélőviszonyban. A fiúk közül Eric fél Márktól, így ahányszor odamegyek hozzá, ő mindig a hátam mögé pislog, hogy legyen ideje menekülni, ha úgy hozná a helyzet, szóval inkább nem is próbálkozok vele. Matt, bár többször is korrepetált és teszi még néha mostanában is, nem sokat beszél velem, igazából közös témánk se sok van. És Leon, aki megengedi, hogy mellé üljek spanyolon, aki gyakran ugrat a folyosón, nos, ő meg féltékeny. Attól fél, hogy elveszíti a legjobb haverját most, hogy én is kevesebbet vagyok a barátnőimmel. Szeretném megnyugtatni, hogy ez nem úgy van, párszor mondtam is neki, de éreztem, hogy belül még mindig nem hisz nekem. Majd idővel rájön, hogy nem sajátítom ki teljesen Márkot.
De most itt van Lilla, akit nem érdekel, hogy mi történt, mivel ő eddig nem ismerte egyik fiút se, így csak az én verziómat hallotta és nekem is hisz. Mindenben. És mellettem áll. Legalábbis most megígérte, de nem tudom, hogy be is tudja-e tartani. Régebben mindig megtartotta a szavát, de ez egy új helyzet, és az emberek idővel változnak. Na mindegy, én bízok benne.
--Mozi a hétvégén? --búcsúzott el, mikor megszólalt a csengő.
--Remek, majd hívlak! --intettem neki, majd bementem matekra.
A maradék öt óra lassan telt, nem is részletezném, hisz engem se érdekelt, akkor miért érdekelne másokat? Bár mondjuk valaki lehet azért lelkesedik, hogy a spanyol gerundio-ban hogy is ragozzuk az igéket, esetleg él-hal a gravitációs számításokért vagy éppen a tatárokért.
Márkkal ma délután nem találkoztunk, így tanulásra fordítottam az időmet, mert több doga is lesz a hét második felében. Persze azért este felhívtam. Meg akartam kérdezni tőle valamit, ami még a Lillás beszélgetés alatt jutott eszembe.
--Figyelj, te miért vagy ilyen? --mondtam, de aztán rájöttem, hogy ez így félreérthető és hülyén is hangzik, így korrigáltam. --Szóval miért van az, hogy mindig tudod mit kell mondani, nem vicceled el a komoly dolgokat, pedig a legtöbb korodbeli srác azt tenné.
Egy darabig gondolkozott a válaszon.
--Tanultam a szüleim hibáiból, és nem akarok olyan lenni, mint ők.
--Ezt hogy érted?
--Saját magam szeretném megoldani a problémáimat, nem pedig átadni másnak vagy elfutni előlük. Nem akarok folyton idegeskedni, azon aggódni, hogy valami nem sikerül. Nem akarok megbántani senkit, de bármit megtennék a szeretteimért, legfőképp érted. Magabiztos akarok lenni, de közben szerény. Olyan akarok lenni, hogy ne okozzak csalódást, legfőképp magamnak ne. Úgy akarom élni az életem, hogy minden pillanatára büszkén emlékezzek majd vissza.
--Wow. Ezt egy filmből idézted? --viccelődtem, mert annyira érdekesnek találtam azt, amit mondott.
--Nem --válaszolta. --Ezt mind így gondolom.
--Te különleges vagy. Ilyen ember csak egy születik minden száz évben.
--Te viszont idéztél valahonnan.
--Lehet --vallottam be nevetve.
És csak beszéltünk, és beszéltünk, a telefonszámla meg csak nőtt, mert miért is mennénk át az utca másik oldalára ilyen hidegben. Ez a 21. század, és a szülők szabályai szerint most már késő van elhagyni a házat, így végülis ők kényszerítettek rá minket, hogy telefonon keresztül kelljen mindent megbeszélnünk, ami a külön töltött nyolc óra alatt történt.