2013. július 29., hétfő

Február 15., Szerda

Rövid nap, mégis tartogatott számomra egy hatalmas meglepetést.
Régen volt már, hogy Lillával, az általános iskolai barátnőmmel beszélgettem, de jó okom volt azt feltételezni, hogy nem vették át hozzánk, mivel félév után se találkoztam vele a folyosón. Erre ma reggel, irodalom után beállított a termünkbe!
--Lilla? --kerekedett el a szemem. A barátnőm látva, hogy most lesokkolt, boldogan sietett oda hozzám megölelni. --El sem hiszem, hogy itt vagy! Nem úgy volt, hogy már félévkor jössz? Azt hittem nem vettek fel!
--Volt egy kis gond, de itt vagyok!
--Jajj, de örülök neked!  --vigyorogtam.
Összességében sikerült elég lányos üdvözlést produkálnunk, többen is összehúzott szemekkel méregettek minket, de senki sem mert szólni. Márk odajött, be is mutattam a barátnőmnek, aki egy "Aha, szóval ő az" nézéssel ajándékozott meg. Azután kimentünk a folyosóra beszélgetni (oda már kettesben), mert olyan rég találkoztunk, hogy volt mit bepótolni.
--Első kérdés --kezdte Lilla. --Addig oké, hogy lecserélted Benit, de miért van az, hogy mikor megkérdeztem az osztályban, merre van a termetek, mert hogy téged kereslek, akkor mindenki elcsendesedett és csak bámult rám, mint valami idiótára?
--Huh --nyögtem fel. 
Vacilláltam egy darabig, hogy mennyit mondjak el neki, és egyáltalán meg bírok-e szólalni, de úgy ítéltem meg, hogy előtte nincs mit titkolnom, és hála Márknak, már megértettem, hogy legjobb, ha nem emésztem magam a dolog miatt. Szóval most már lazábban kezelem (kéne kezelnem) ezt az egészet.
Szóval meséltem Lillának Beni erőszakos viselkedéséről, Márk verekedéséről és arról, hogy emiatt most vagy engem utálnak (mert hogy kidobtam már Benit) vagy messzire elkerülnek, mert félnek Márktól.
--Ja, és így most már csak egy maréknyi barátom maradt, mert Lisette bepasizott, és minden tettemet az ő kapcsolatuk elleni szabotázsnak képzeli --fejeztem be a történet rövidített változatát.
--Ez nagyon durva! Hogy mik meg nem történnek errefelé! --hüledezett. --De ez a Márk egy főnyeremény, ugye tudod? Helyes, figyelmes és oda van érted! Érezd magad szerencsésnek!
Az vagyok, szerencsés. Ha belegondolok, hogy mennyi idő kellett, mire összejöttünk és hogy mennyi minden alakult szerencsétlenül... Márk lemondhatott volna rólam, vagy talált volna valaki mást, aki nem szórakozik vele, hanem igazán szereti. Ott volt például Lea... vagy Zsanival járt? Már nem is emlékszem, hisz azok ketten annyira egyformák! Reggelente mindketten elfelejtik, hogy suliba, nem pedig buliba készülnek.
Annyi, de annyi hullámvölgyem volt már ezalatt az öt hónap alatt, és ha visszagondolok Márk mindig ott volt mellettem, és lökdösött hátulról, hogy nehogy lent maradjak. Minden egyes alkalommal emlékeztetett rá, hogy van kiút és nincs olyan rossz, ami végzetes lenne. Néha el sem hiszem, hogy ő velem egyidős, nem pedig a bátyámmal. Mert azt, hogy a bátyám jó tanácsokat ad még megértem, mert neki már benőtt a feje lágya, és gőzerővel készül az érettségire (szerinte azt nem árt már 11.-ben elkezdeni), de Márknak még annyi ideje lenne kitombolni magát és hülyéskedni! És mégis megférnek a fejében azok a bölcs, nyugodt és megfontolt tanácsok a bmx, a playstation és a többi fiús gondolat mellett. És mindent megtesz, hogy mellettem maradhasson, szembeszáll anyával, megvéd, elnézi a rossz napjaimat. És, és, és... tökéletes. Nem kívánok semmi és senki mást, amíg ő mellettem van. Talán épp ezért van, hogy néha elhanyagolom a barátaimat és a családomat, vagy legalábbis nem akkora hangsúlyt fektetek rájuk, mint kéne.
Szoktam még Jankával játszani, de sokkal kevesebbet, és a suliba se járok már érte. Patrikkal is beszélgetek, de sose akkor, mikor neki lenne rá elég ideje. Apuval ki szoktam tárgyalni a sulis dolgaimat, de neki nem mondhatok el mindent. És anya... hát vele meg Márk óta viharosabb a kapcsolatom, mint volt, de én hiába próbálkozom, ő meg se próbál lépni felém. A középső gyerek átka? Nem, ez nem az, mivel a bátyámmal is egyre kevesebbet kommunikál. Ő egyedül aput és Jankát szereti, mert belőle még tud tökéletes kislányt faragni (hallottam, hogy egyszer valakinek ezt mondta a telefonba).  
A barátaim meg... nos ők mind külön utakon járnak. Monónak ott van Peti, akit bizonyos időközönként leráz, hogy velem lehessen, de Paloma és Rafi annyira összemelegedtek a veszekedésük óta, hogy szinte minden idejüket együtt töltik, így nem is emlékszem mikor tudtam utoljára beszélni az én mexikói barátnőmmel. A többiek, lányok, már nincsenek velem beszélőviszonyban. A fiúk közül Eric fél Márktól, így ahányszor odamegyek hozzá, ő mindig a hátam mögé pislog, hogy legyen ideje menekülni, ha úgy hozná a helyzet, szóval inkább nem is próbálkozok vele. Matt, bár többször is korrepetált és teszi még néha mostanában is, nem sokat beszél velem, igazából közös témánk se sok van. És Leon, aki megengedi, hogy mellé üljek spanyolon, aki gyakran ugrat a folyosón, nos, ő meg féltékeny. Attól fél, hogy elveszíti a legjobb haverját most, hogy én is kevesebbet vagyok a barátnőimmel. Szeretném megnyugtatni, hogy ez nem úgy van, párszor mondtam is neki, de éreztem, hogy belül még mindig nem hisz nekem. Majd idővel rájön, hogy nem sajátítom ki teljesen Márkot.
De most itt van Lilla, akit nem érdekel, hogy mi történt, mivel ő eddig nem ismerte egyik fiút se, így csak az én verziómat hallotta és nekem is hisz. Mindenben. És mellettem áll. Legalábbis most megígérte, de nem tudom, hogy be is tudja-e tartani. Régebben mindig megtartotta a szavát, de ez egy új helyzet, és az emberek idővel változnak. Na mindegy, én bízok benne.
--Mozi a hétvégén? --búcsúzott el, mikor megszólalt a csengő.
--Remek, majd hívlak! --intettem neki, majd bementem matekra.
A maradék öt óra lassan telt, nem is részletezném, hisz engem se érdekelt, akkor miért érdekelne másokat? Bár mondjuk valaki lehet azért lelkesedik, hogy a spanyol gerundio-ban hogy is ragozzuk az igéket, esetleg él-hal a gravitációs számításokért vagy éppen a tatárokért.
Márkkal ma délután nem találkoztunk, így tanulásra fordítottam az időmet, mert több doga is lesz a hét második felében. Persze azért este felhívtam. Meg akartam kérdezni tőle valamit, ami még a Lillás beszélgetés alatt jutott eszembe.
--Figyelj, te miért vagy ilyen? --mondtam, de aztán rájöttem, hogy ez így félreérthető és hülyén is hangzik, így korrigáltam. --Szóval miért van az, hogy mindig tudod mit kell mondani, nem vicceled el a komoly dolgokat, pedig a legtöbb korodbeli srác azt tenné.
Egy darabig gondolkozott a válaszon.
--Tanultam a szüleim hibáiból, és nem akarok olyan lenni, mint ők.
--Ezt hogy érted?
--Saját magam szeretném megoldani a problémáimat, nem pedig átadni másnak vagy elfutni előlük. Nem akarok folyton idegeskedni, azon aggódni, hogy valami nem sikerül. Nem akarok megbántani senkit, de bármit megtennék a szeretteimért, legfőképp érted. Magabiztos akarok lenni, de közben szerény. Olyan akarok lenni, hogy ne okozzak csalódást, legfőképp magamnak ne. Úgy akarom élni az életem, hogy minden pillanatára büszkén emlékezzek majd vissza.
--Wow. Ezt egy filmből idézted? --viccelődtem, mert annyira érdekesnek találtam azt, amit mondott.
--Nem --válaszolta. --Ezt mind így gondolom.
--Te különleges vagy. Ilyen ember csak egy születik minden száz évben.
--Te viszont idéztél valahonnan.
--Lehet --vallottam be nevetve.
És csak beszéltünk, és beszéltünk, a telefonszámla meg csak nőtt, mert miért is mennénk át az utca másik oldalára ilyen hidegben. Ez a 21. század, és a szülők szabályai szerint most már késő van elhagyni a házat, így végülis ők kényszerítettek rá minket, hogy telefonon keresztül kelljen mindent megbeszélnünk, ami a külön töltött nyolc óra alatt történt.  


2013. július 23., kedd

Február 13., Hétfő

--Mel, fél kettő van! Most már kelj fel! --hallottam a bátyám hangját valahonnan a távolból, de sajnos a párnák nem tompították eléggé. Ezt sem, és a ház többi zaját sem.
--Nem --jelentettem ki, majd a takarómat is a fejemre gyűrtem. Mondjuk így nem kaptam levegőt, de azt reméltem, hogy Patrik a válaszomat hallva otthagy.
Nem tette, sőt, helyette lerángatta a rólam az összes ágyneműt, majd szigorú tekintettel meredt rám.
--Nem fogok felkelni --jelentettem ki. --Soha többé.
--Miért nem mondod el mi történt?
Gondolkodtam a válaszon, de végül csendben maradtam. Nem találtam megfelelő indokokat, hogy miért mondjam el, de arra se, hogy miért ne.
A bátyám tűnődve sétálgatott fel-alá a szobámban, látszólag azon töprengett mit kéne most csinálnia velem. Megállt az ablakom előtt, pár percig bámult kifelé, majd hirtelen megfordult.
--Visszajövök! --pillantott vissza rám, miközben kisietett a szobámból.
El képzelni se tudtam, hogy hova megy, de nem is érdekelt igazán. Felkaptam a földről a takarómat és a párnát, majd elhelyezkedtem azzal a céllal, hogy alszok még egy keveset. Talán egész délután...
Semmi kedvem nem volt bármivel is foglalkozni, főleg nem a tegnap történtekkel. Egy-két emlékkép még az álmaimba is befészkelte magát, így rémálom lett a harmonikus nyugalomból. Szép, virágokkal teli mező? Rendben, de a közepénél egy csaj rád támad és megtépázza a hajad. Ha másfelé mész? Ott srácok várnak, kezükben bilincs. És mi lenne, ha egy helyben állnál? Á, semmi különös, csak az égből színes tabletták kezdenek hullani.
Igen, hibát követtem el, de most ez az életem végéig kísérteni fog? Tévedtem, rendben, de szeretném elfelejteni! No, nem nyomtalanul kitörölni, csak elrejteni az agyam egy hátsó szegletében, ahol nem találhatom meg. Lehetne olyan, mint egy HIBA feliratú dosszié.  Ami emlékeztet rá, hogy én is csak ember vagyok, de nem kellene újra átélnem mindent.  
Tudom, ezt már sok helyen emlegették, de igaz: ha megpróbálsz nem gondolni valamire, az akkor is biztosan eszedbe jut.
Venni kéne egy új parfümöt. - Csongor is drogos?
Be kéne pakolni a táskámba. - Lis most már mindig ilyen lesz? Részegre issza magát, ha buliba megy?

Ha ezt így folytatom, előbb-utóbb meg fogok őrülni!!!
Lépteket hallottam a lépcső felől, gondoltam visszatért Patrik, így újra elbújtam a párnám alá. Valaki közeledett, majd éreztem ahogy leül az ágy szélére, és elkezdett kopogni a hátamon.
--Nem kelek fel.
--Én meg nem megyek el --válaszolta egy hang, ami nagyon nem hasonlított a bátyáméhoz.
Kíváncsi lettem, ezért felültem. Márk látványától gombóc keletkezett a torkomban, amit nyeléssel próbáltam eltüntetni, sikertelenül.
--Sajnálom --nyögtem ki nagy nehezen. A barátom nem válaszolt, csak szomorúan nézett rám. --Hülye voltam! Annyira sajnálom!
Zokogásban törtem ki, mire Márk szorosan magához ölelt.
--Nyugi, semmi gond --suttogta a fülembe. --Mi történt, hm? Mi volt tegnap éjjel?
Elhúzódtam tőle, majd a pizsamám ujjával letöröltem az arcom.
--Honnan tudod? --szipogtam.
--Patrik mondta, hogy valami buliban voltál, és mikor érted ment... hát eléggé szét voltál esve. Szóval? Elmeséled?
Mély levegőt vettem, majd kicsit még könnyezve belekezdtem. Elpanaszoltam, hogy Csongor egyedül hagyott, hogy Lis teljesen részeg volt, hogy mindenki piált vagy füvezett... hogy Bence exe verekedést kezdeményezett... és a végére hagytam, hogy mit akart velem csinálni... az az állat.
--És... és én már nagyon félek! Ki se merem tenni a lábam a szobából, nehogy valaki elkapjon! --hadartam, amíg még a sírástól tudtam normálisan beszélni. Márk éberen figyelt. --Oda se kellett volna mennem!
--Gyönyörű vagy --simította meg az arcom. --Ezért van minden. Senki sem tud ellenállni neked.
--Te sem? --kérdeztem vissza.
--Én sem --mosolygott rám. --De tudod, mindez nem azt jelenti, hogy többé nem maradhatsz egyedül. Csak... mondjuk nem ártana, ha elmennél egy önvédelmi tanfolyamra. Vagy beszereznél egy paprika spray-t. Hogy megtudd védeni magad az ilyen esetekben.
--Akkor... nem haragszol rám? --Tartottam a választól.
--Ugyan, dehogy! Mindenki hoz rossz döntéseket és kimond olyan dolgokat, amiket nem kéne. Hülye lennék, ha néhány apróság miatt neheztelnék rád. --Felkelt az ágyról, és a kezemnél fogva engem is felhúzott. --Gyerünk, öltözz! Elviszlek a mekibe ebédezni!
Nem ellenkeztem. Gyorsan összeszedtem pár ruhát, és bevonultam a fürdőbe. A tükörbe nézve kicsit megijedtem a nyúzott arcomtól, de a hideg víz sokat segített, csak a szemem alatti sötét karikákat nem tüntette el. A sminkkel nem sokat bajlódtam, szóval alig tíz perc alatt elkészültem.
Az utolsó probléma a házból való kijutás volt. Anya és apa a nappaliban tévéztek, és sejtettem, hogy az előbbi mit sem tud a házban tartózkodó Márkról, de nekem muszáj volt szólnom, hogy elmegyek.    
--Sziasztok! --léptem oda a kanapéhoz. --Elmennék a mekibe kajálni, ha nem gond...
--Kivel? --kérdezett vissza anya.
Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, mikor Márk odalépett mellém.
--Velem.
Anyának tágra nyílt a szeme.
--Mi? Szó sem lehet róla! Különben is, te hogy kerülsz ide?!
--Drágám... --szólt apa. --Hagyd őket, hadd menjenek!
--De... --tiltakozott volna anya, de megjelent Janka a babáival, és előtte nem akart veszekedni, így csak idegesen bólintott egyet. --Rendben.
Mi meg felkaptuk a kabátjainkat és elsiettünk, mielőtt még meggondolta volna magát.

Mindez tegnap volt, és sajnos hiába Márk megnyugtató szavai, nem lettem nyugodtabb attól a gondolattól, hogy suliba kell mennem. Ahol ott lesz Csongor... és Lis... De persze szó se lehetett róla, hogy otthon maradjak, mert már túl sokat hiányoztam idén. Lassan vánszorogtam a suli felé, Márk meg végig panaszkodott, hogy fázik, siessek jobban. Nyelvtanon ugye egymás mellett ülünk, így Csongorral nem kellett egyedül beszélnem.
--Mi történt szombaton? --állt meg a padunknál. Egyébként mindenki furán nézett rá, mert ugye ritkán beszél. --Mindenki össze-vissza magyarázott, és most nem tudom mi az igazság és mi csak részeg képzelődés!
--Miért, mit hallottál? --kérdezte Márk.
--A srácok valami megmentésről beszéltek, meg csajbunyóról...
Összenéztünk Márkkal.
--Mindkettő igaz --bólintottam.
--Uhh... és...
--Nem szeretném részletezni! --jelentettem ki, mielőtt még elkezdett volna kérdezősködni.
--Nem kellett volna egyedül hagynod --nézett rá szúrós szemmel Márk.
--Bocs. Tényleg. Nem gondoltam, hogy baj lesz...
Nos Lisette-el kapcsolatban már nem volt ilyen nagy szerencsém. Töri előtt nem volt a teremben, így csak a tesiöltözőben tudtunk beszélni. Beszélni... Ott tudott csak letámadni. Mert nekem esett! Kiabált velem! Ki kérte magának, hogy elrángattam a buliból, ráadásul haza vittük, mert így el kellett mondania az igazságot az anyjának, aki azt mondta neki, hogy soha többé nem találkozhat Bencével.
--Eltiltott tőle! És ez a te hibát! --üvöltötte olyan hangosan, hogy Mono berohant a mosdóba (ahová elvonultunk), hogy meg nézze mi a gond.
--Mi folyik itt? --kapkodta a fejét kettőnk között. Nem is tudom, melyikünk lepte meg igazán: az őrjöngő Lis, vagy én, aki sírás szélén álltam.
--Az, hogy mindent tönkretett! --fújtatott Lis, majd kiviharzott.
Kitört belőlem a sírás.
--Na jó, mi ez az egész?
--Én csak segíteni akartam neki... --szipogtam.
Mono próbált megvigasztalni, de még így is vörös, bedagadt szemekkel kellett tesiznem. Szerencsére a tanár úr ma épp az úszósokat segítette, így a saját gyakorlásom inkább azzal telt, hogy ücsörögtem a padlón és a többieket bámultam.
Suli után elkísértem Monót a koleszba, majd együtt elmentünk a kedvenc helyünkre teázni és sütit enni, közben pedig mindent elmeséltem neki, ami szombaton és utána történt. Egyetértettünk abban, hogy Csongor szemét volt, Lis pedig igazságtalan. Azt is mondta, hogy ne féljek, ha akarom, ő majd beiratkozik velem valami önvédelmi tanfolyamra. Kedves volt tőle. Jó érzés tudni, hogy maradtak még barátaim. 


2013. július 15., hétfő

Február 12., Vasánap

Szóval, a buli. Mit is írhatnék róla? Azt, hogy fergeteges volt? Minden bizonnyal. Azt, hogy a tömeg remekül szórakozott? Mert ez is igaz. De én viszont nem éreztem jól magam. És azt sem állíthatom, hogy Csongoron kívül nem ismertem senkit. Vagyis, egy pillanat, mert most éppen abban sem vagyok biztos, hogy a padtársamat ismerem. Eddig azt hittem, hogy emós, azért ilyen, de tegnap éjjel rádöbbentem, hogy talán azért hord feketét, mert ő is rosszfiú. Mint a buli házigazdája. Vagy mint Lis pasija. Szerintem ez az egész egy nagy gengszterbuli volt. Vagy dílerbuli. Vagy... nem, ennek még nevet se tudok találni. Annak az egynek örülök, hogy ép bőrrel megúsztam. (És ez nem túlzás!)

Alig készültem el, mikor dudáltak. Fél kilenc lehetett. Csongor bátyja volt a sofőr (eddig azt hittem egyke!), aki egyébként már két éve végzett. Anya a házból lecsekkolta a kocsit, majd miután Márknak a nyomát se látta, megnyugodott.
--Egyre legkésőbb gyere haza! Ha fuvar kell, hívd fel Patrikot! --mondta, mire a konyha felől elégedetlen horkantást (?) hallottam.
--Jó, rendben, sziasztok!
Beszálltam Csongor mögé a kocsiba, mire a padtársam hátrafordult.
--Már azt hittem, meggondoltad magad --nézett rám kérdőn, de én csak megvontam a vállam. --Egyébként ő a bátyám, Kefe --biccentett a sofőrünk felé, aki már el is indult a jeges utakon (újabb fagy).
--Kefe? --pislogtam nagyokat. Ez meg milyen név? Te jó ég!
--Ja, becenév --pillantott rám a tükörből, de szinte azonnal visszatért az út figyeléséhez.
--Ööö... ez igazán... --kerestem a szavakat --érdekes. Gondolom meg van hozzá a történet is.
A fiúk összenéztek, majd elkezdtek nevetni.
--Semmi extra --mondta pár perc után Csongor. --Csak összeolvasztotta a két nevét.
--Ó, értem.
És kábé ennyi, innentől kezdve nem beszélgettünk. A fiúk az utat nézték, én meg azon gondolkodtam, hogy hogy a fenébe lehet Kefe?!

A buli helyszíne egy külvárosi ház volt. Szép, két emeletes épület, azt hiszem kijelenthetem, hogy nem szegény emberek lakják. A zene csak úgy dübörgött, már egy utcával arrébb is hallottuk, de úgy tűnt, a könyék ettől eltekintve csendes. Az járt a fejemben, hogy vajon itt nincsenek szomszédok? A legtöbb helyen biztosan szóltak volna már a rendőröknek, akkor itt miért nem? Bár, ami késik, nem múlik.
--Jó szórakozást --intett oda Kefe, mielőtt elhajtott.
--És most? --fordultam Csongor felé, mert nem igazán akart elindulni a ház felé.
--Rácsörgök a többiek, hol vannak, mert itt kellene várniuk ránk --magyarázta a fejét vakargatva. Mivel senki se vette fel a telefont, így elég tanácstalannak tűnt. --Hát, azt hiszem menjünk be. Talán nem akartak kint várni a hidegben.
Az ajtóhoz érve csengetni akartam, de valaki szélesre tárta, mielőtt megtehettem volna.
--Buli vaaaaan! --ordította a srác (tuti részeg volt). --Gyerünk befelé!
Bent aztán Csongor elindult, hogy megkeresse a haverjait, én meg valahogy ott maradtam az előszobában egyedül. Ahogy megnéztem az embereket láttam, hogy jól döntöttem, mikor a fekete ruhámat vettem fel. Senki, ismétlem senki nem viselt ettől eltérő színt. Amúgy kicsit ideges voltam a sok idegen között, mert fogalmam se volt, hogy hová is kéne mennem, mit kéne csinálnom, és igazából bármi ötletnek örültem volna, amivel elfoglalhattam magam. Úgy tűnt a zene csak üvölt, senki se táncolt. Inni nem akartam, beszélgetnem nem volt kivel, mert többségében fiúk voltak ott, meg egy-két lány a pasijával, flörtölni meg nem akartam senkivel. Hogy is nézne az ki?! Már akkor megbántam, hogy belementem ebbe.
Elindultam balra, Csongor után, de a konyhában csak pár idősebb fiút találtam, akik épp sörivó versenyt tartottak. Le mertem volna fogadni, hogy ezeket aznap még mentő viszi el...
A következő szoba a nappali volt, ahol egy kávézóasztal mellett térdeltek egy csomóan, és valami fehér port szívtak, illetve cigit sodortak. Nem, nem akartam megtudni, hogy milyen anyagok voltak azok. Jobbnak láttam rögtön kimenni onnan, de nagy meglepetésemre a kanapén ült valaki, aki világos hajával kitűnt a tömegből, majd pár pillanattal később a párja is csatlakozott hozzá: Lis és Bence.
Leesett állal bámultam, amit Bence észre is vett, mert súgott valamit Lisette-nek, aki felém fordult, majd odajött, és szó szerint a nyakamba borult.
--Sziaaa. Te is itt vagy? --kérdezte miközben az egyensúlyát próbálta visszanyerni. --Kivel jöttél? De jó, hogy itt vagy!  
--Lis, te részeg vagy? --állapítottam meg a nyilvánvalót, mert nem elég, hogy alig állt a lábán, csak úgy áradt belőle a piaszag!
--Mi?! Dehogy! Csak egy pohárral ittam... --magyarázta, majd Bencéhez fordult, és intett neki egyet. --Nem jössz oda? A haverja naggggyon jó fej!
--Ööö, kösz, de inkább nem. Azt hiszem táncolok.
--Szupeeer, jövök veled! --jelentetti ki.
Odatipegett Bencéhez, majd vissza hozzám, és húzott magával egy... másik nappaliba? Mert a következő szoba, a zene forrása, is úgy nézett ki, mint az előző, azzal az egy kivétellel, hogy itt középen egy hatalmas üres teret hagytak a táncolóknak. Lis egyből beállt a táncolók közé, akik voltak vagy tízen. A többség itt csoportokba verődve beszélgetett, bár elképzelni se tudtam hogy képesek túlüvölteni ezt a hangzavart. Vonakodva ugyan, de én is táncolni kezdtem, és az igazság az, hogy fel se tűnt mennyire jól szórakozok valójában, mert több, mint egy órán át megállás nélkül nyomtuk.
--Szünet, nem bírom tovább --lihegett Lis, majd áthúzott a konyhába, gondolom azzal a céllal, hogy szerezzünk valamilyen üdítőt.
A sörös fiúk addigra már eltűntek, talán a vécéhez mentek, és csak páran lézengtek errefelé.
--Lali! --szólított meg a barátnőm egy hidrogénszőke hajú, kábé a bátyámmal egyidős srácot. --Adj nekünk valamit inni! Azonnal!
A srác figyelmen kívül hagyta Lis idióta vihogását és az én tiltakozásomat, és kitöltött mindkettőnknek egy-egy pohár rumos-kólát.
--Lis, szerintem nem kéne... --kezdtem, de félbeszakított.
--Ugyan, igyál már! --mondta, majd kiürítette a poharát.
Nagyon szomjas voltam, így kortyoltam párat, de nem szándékoztam meginni az egészet. Még csak az hiányzott volna, hogy becsípjek, vagy ne adj' isten teljesen lerészegedjek.    
Közben Lis úgy döntött visszamegy Bencéhez, én meg elindultam, hogy megtaláljam Csongort. A földszinten körbementem, de nem láttam sehol, így elindultam az emeletre. Hát mondanom se kell, a buli itt hágott a tetőfokára. Sikerült benyitnom egy szobába, ahol egy pár elég vadul csókolózott, de a bocsánatkérésem ellenére úgy tűnt, nem igen vettek észre. Mással voltak elfoglalva. A következő szobában egy fürdőt láttam, ahol egy lány épp hányt, a barátnője meg a haját fogta. Úgy döntöttem nem próbálkozok tovább az ajtókkal, eleget láttam.
--Mit keresel, cica? --állt elém egy srác. Húsz év körülinek tűnt, fekete vasalt haja volt és az arcán két piercinggel is büszkélkedhetett, felkarján meg mintha egy tetkót véltem volna felfedezni. --Vagy inkább kit?
--Senkit --léptem hátrébb. Zavart a  közelsége, és ezt nem csak a piaszag miatt mondom, de megrémültem. Csak ketten voltunk az emeleti folyosón, mindenki más vagy lent bulizott vagy bezárkózott egy szobába.
--Társra vágysz? --simította meg a karom, mire úgy ugrottam hátra, mintha megrázott volna. 
--Ne érj hozzám! --mondtam, de a hangom erőtlennek tűnt. Megint felém nyúlt. --Sikítani fogok.
Nem érdekelték a szavaim.
--Csak tessék --vigyorodott el gúnyosan. Tudtam, mire gondol: túl hangos a zene, hogy bárki meghallja.
Hirtelen megragadta a csuklóm, én meg teljesen leblokkoltam. Felrémlett bennem az eset Benivel. De éreztem, hogy most nem úszom meg egy csókkal. Nincs itt Márk, hogy megvédjen. Talán nem is akarna megmenteni azok után, hogy milyen hülye voltam. Minden porcikám remegett, de mozdulni se tudtam. Mégis mennyi esélyem lett volna egy nálam kétszer magasabb részeg srác ellen?
A falhoz szorított és megcsókolt, majd lassan áttért a nyakamra, és haladt egyre lefelé. Egyik kezével még mindig a csuklómat tartotta, a másikkal viszont már a melleimet és seggemet fogdosta felváltva.
Könnyek gyűltek a szememben.
--Eressz el! --könyörögtem suttogva, de nem is törődött velem. Elkezdett az egyik ajtó felé terelni.
Ekkor hangokat hallottam a lépcső felől. Lépteket, röhögést. Majd megláttam három fiút azok közül, akik a suliból Csongor barátai, és ettől kitisztult a fejem.
Felemeltem a térdem, hátha sikerül ágyékon találnom ezt a barmot, közben pedig felsikítottam. A fiúknak leesett, hogy itt valami nem stimmel, mert felgyorsítottak, majd megpróbálták elhúzni tőlem az egyre erőszakosabb srácot. Csak második próbálkozásra jártak sikerrel, de akkor sikerült úgy ellökniük, hogy beverte a fejét a lépcső korlátjába és elájult.
--Jól vagy? --kérdezte hármuk közül a legalacsonyabb, aki azt hiszem a bátyám osztálytársa.
Gombóc volt a torkomban, így csak bólintani tudtam, megszólalni nem.
A fiúk biccentettek, és ott is hagytak. Bevonultak egy szobába, ahol többen is egy vízipipát ültek körül. Láttam köztük Csongort is.
Nagy sóhaj kíséretében mentem le azzal a céllal, hogy azonnal telefonálok Patriknak, de erre akkor még nem volt alkalmam. Mert az előszobában Lisbe botlottam, aki éppen két másik csajjal veszekedett. Ha jól vettem le, akkor az egyikük Bence exe volt, és azt állította, hogy Lis miatt tette őt lapátra. A barátnőmben persze dolgozott az alkohol, így össze-vissza ordibált mindent, de legfőképp azt, hogy Bence most már az övé. A legrosszabbtól tartva siettem felé, de elkéstem: egymásnak estek. Az ex karmolt, hajat tépett, Lisette pedig ütött és visított. Nemsokára egy kisebb tömeg vette őket körül. Próbáltam kiszabadítani onnan List, de ezzel csak azt értem el, hogy az ex barátnője, aki eddig csak nézelődött, most nekem esett. Éreztem, hogy megragadja a hajam, amitől csak még jobban sírhatnékom támadt. Fájt.
A szemem sarkából szőke villanást láttam, majd Bence és pár haverja megpróbálta szétszedni a lányokat. Addigra engem a barátnő elengedett és eliszkolt a tömegben.  Észleltem, hogy Bence a még mindig kapálódzó exét rángatja a konyha felé, így én Lishez léptem, akit mindenhol karcolások borítottak.
--Jól vagy? Te jó ég! --szörnyülködtem. --Máris hívom Patrikot!
--Jól vagyok --bizonygatta Lis, de az arca másról árulkodott. --Majd Bence hazavisz.
--Nem, egy percig se maradunk itt tovább! --jelentettem ki, majd elővettem a telefonom. A hangzavar miatt csak egy üzenetet írtam, amire a bátyám pár másodpercen belül írta, hogy máris indul.
A hideg ellenére kitámogattam List a ház elé, aki hevesen tiltakozott, de mozogni már alig bírt. Egy kába fiú lépkedett az ajtó felé, de minket meglátva megtorpant.
--Füvet? --kérdezte, majd feltartotta a zsebéből kihúzott két zacskót.
Ismét a könnyeimmel küszködve a fejemmel nemet intettem. Erre megvonta a vállát, majd bement.
Patrik rekordidőn belül ért ide, és minket meglátva kipattant a kocsiból. Nem szólt semmit, miközben segített beültetni a most már teljesen kába barátnőmet, de szemei villámokat szórtak. Csak akkor nézett rám, mikor már becsukta az ajtót.
--Bemenjek elintézni valakit? --nézett rám komolyan, de én a szeme helyett inkább a szavai nyomán keletkező leheletfelhőt néztem.
--Menjünk haza --suttogtam.
Komoran bólintott, majd ő is beült. Még utoljára visszanéztem a házra, és úgy éreztem többet nem akarom látni. Még a gondolatától is megborzongtam, hogy valaha esetleg vissza kell térnem ide.
Először Lisette-et vittük haza, akinek az anyukája eléggé le volt sokkolva, ha jól értettem ő úgy tudta, hogy a lánya átment a barátjához. Nem magyarázkodtam neki, de talán nem is érdekelte volna, mert megköszönte a fuvart, majd betámogatta a félig ájult lányát a házba.
Közben két szirénázó rendőr húzott el mellettünk, reméltem, hogy a buli helyszínére igyekeznek, hogy felszámolják azt a... szavakat se tudok rá találni micsodát!
A csendes, sötét otthonunkban szótlanul lopakodtunk a szobáink felé.
--Holnap elmondod? --kérdezte Patrik még mielőtt bementem a szobámba.
Bólintottam, mire jó éjszakát kívánt, majd magamra hagyott a gondolataimmal, amikre egyáltalán nem vágytam. Ruhástól feküdtem be az ágyamba, de nem voltam képes aludni. Könnyek folytak végig az arcomon az emlékek hatására, miközben a plafont bámultam. Hibáztam. Mit hibáztam! Elcsesztem! Mindent.


2013. július 8., hétfő

Február 11., Szombat

Itt állok a szobám közepén egy fekete miniruhában, ami minden létező helyen tapad rám, kihangsúlyozva az alakomat, az arcomról már csak a smink hiányzik, de még mindig nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Ez egy hülye ötlet volt, már akkor tudtam, mikor kitaláltam, mégse hátrálok meg. Most már késő, nincs visszaút.

~Péntek

Reggelinél Patrik leült velem szembe, és kék szemeivel pislogás nélkül bámult. Tudtam én, mire megy ki a játék, de csak azért se néztem fel a gabonapelyhemből.
--Minden rendben Mel? Olyan csöndes vagy ma reggel --tette a kezét a vállamra apu, aki a jobbomon ült.
--Csak álmos vagyok --motyogtam.
Pár percig csendben ücsörögtünk, hallgattuk, ahogy anya készíti Jankának és magának a pirítóst. Közben a húgom is megérkezett a konyhába, és máris ott ugrált anya mellett. Kérdezgette, hogy hol a dzsem, mert ő azt szeretne a kenyérre kenni. Mind elmosolyodunk azon, hogy mennyire sok az energiája már így korán reggel. Egyébként ritka, hogy mind együtt eszünk, de még egyszer régen megegyeztünk abban, hogy péntekenként viszont kivétel nélkül mindig tegyünk így. Sőt, azt hiszem, talán az én ötletem volt. Most először éreztem úgy, hogy megbántam a dolgot. Főleg azok után, hogy mikor végeztem, velem együtt Patrik is felállt, és követett egészen a fürdőig.
--Mi az már?! --támadtam rá az ajtóban. Még az hiányzott volna, hogy bejöjjön velem.
--Nem haragudhatsz Márkra --jelentette ki komolyan. --Nem igazságos vele szemben, ha kisajátítod. Biztos vagyok benne, hogy az idejét nem csak veled akarja tölteni, hisz vannak haverjai is. Őket se hanyagolhatja el. Felfogtad?
--Ez nem a te dolgot --mondtam halkan. Persze, hogy felfogtam, de nem bírtam elviselni, hogy neki volt igaza.
Mielőtt bármi mást mondhatott volna, becsuktam előtte az ajtót, hogy elvégezzem a reggeli teendőimet. Kicsit sokáig húztam a dolgot (talán direkt), így késve indultam el a suliba, nem is lepődtem meg, hogy Márk nem várt meg. (Nem mintha akartam volna vele beszélni.)

A suli folyosóján Csongorba ütköztem, aki épp akkor köszönt el néhány végzőstől, akik egytől-egyik olyan feketébe voltak öltözve, mint a padtársam.
--Meg voltam róla győződve, hogy te antiszoc vagy, de ezek szerint mégis vannak barátaid --léptem mellé és rámosolyogtam. --Szia.
--'Reggelt. Mindenkinek szüksége van barátokra, csak én nem az osztályban találtam meg őket --mondta a szokásos nyugodt, halk hangján.
Szokott ő egyáltalán mérges lenni? És kiabálni?
A terembe érve Márk vidámon lépett oda hozzám, hogy csókkal üdvözöljön, de elfordítottam a fejem, így csak az arcomat érte a puszi. Erre rögtön elkomorodott.
--Még mindig haragszol?
--Nem --hazudtam, de azzal, hogy hátat fordítottam neki, rögtön rá is cáfoltam. És ez Márkot tuti szíven ütötte, mert olyan képet vágott, mint egy kiskutya, akibe a gazdija belerúgott. Innentől kezdve csak az járt a fejemben, hogy túl durva voltam hozzá. Egyáltalán nem kellett volna így viselkednem vele, hisz ő semmi rosszat nem csinált, csak programot szervezett az egyik haverjával!
Csongor nem kérdezett semmit, mikor leültem mellé, de láttam a kérdést a szemében: Mi történt? És tudtam, hogy neki elmondhatom, mert ő biztosan nem adja tovább másnak, és talán még tanácsot is tud adni. Tehát belekezdtem ebbe a rövid, de eléggé hülye történetbe, és kábé az irodalom óra felénél fejeztem be azzal, hogy így most nincs programom a hétvégére, és muszáj lesz valahogy anyát elviselnem, aki még mindig nem szól hozzám.
--Na, Mel, úgy látom befejezted  végre --hallottam Kelemen hangját. --Akkor mondd meg kérlek, hogy melyik költőnk született 1817-ben?
--Ööö... --Húha, fogalmam se volt, hogy mit veszünk.
--Segítek, egész órán róla beszéltünk --mondta gúnyosan, mire Ivana felnevetett. --Tipp? Semmi? --Kelemen felsóhajtott. --Legközelebb talán figyelj jobban! Csongor?
A padtársam természetesen most sem szólt egy szót se, amitől az ofő kicsit ideges lett, és a halántékát kezdte masszírozni.
--Ha korábban nem győződtem volna meg az ellenkezőjéről, akkor azt hinném, hogy nem tudsz beszélni.
A szünetben Csongor nem mondott semmit, jelét se adta, hogy felfogta azokat, amiket az órán mondtam neki. Spanyolon Monóval rajzolgattunk, a tanárnő nem vette észre (szerencsére). Óra után Csongor nem volt bent a teremben, így kultúrán kérdeztem rá, hogy nincs-e valami véleménye a dologról.
--Véleményem? Persze, hogy van --mondta érzelemmentes hangon. --De nem fogok beleszólni az életedbe. Szerintem te is tudod, hogy mi a helyes ebben az esetben.
--Én...
--Csss! --pisszegett le. --Egy dolgot tudok felajánlani neked: szombaton lesz egy buli az egyik ismerősömnél. Gyere el!
Őszintén meglepődtem.
--A suliból valakinél? --érdeklődtem.
--Nem, rajtam kívül még pár végzős lesz ott, de a bulit az egyikük szomszédja tartja.
--Gondolkodhatok rajta még egy kicsit? --kérdeztem, mivel kapástól nem tudtam megmondani, hogy elengednek-e.
--Persze, de ha lehet még ma szólj, mert akkor megszervezem, hogy téged is felvegyünk odafele.
--Oké --feleltem.
Hazaérve rögtön megkérdeztem apát, hogy mehetek-e, de ő anyához irányított. Kicsit félve mentem be hozzá a konyhába, ahol Jankával sütit sütöttek. Ettől kicsit megnyugodtam, mert a húgom előtt ő sem kockáztatott volna meg egy balhét. Szóltam anyának, és elmondtam, hogy kivel és hova szeretnék másnap buliba menni. Egyetlenegy kérdése volt (Márk is megy?), majd hallva a nemleges válaszom, rábólintott.
--De ha hazudsz, akkor többé nem fogok megbízni benned! --figyelmeztetett anya, mielőtt felmentem volna a szobámba, hogy üzenjek Csongornak.

~Szombat

Hát így jutottam el odáig, hogy most itt állok. Félek-e attól, hogy Csongoron kívül mást nem fogok ismerni? Igen, nagyon. Félek-e attól, hogy Márk nem lesz mellettem, hogy megvédjen? Elmondhatatlanul!
Fél óra, és itt vannak értem, szóval ideje sminkelni. Ha ezt megúszom, akkor azonnal bocsánatot kérek a barátomtól, de felhívom List is, hogy ne legyen hülye, és béküljünk ki. Ha én ezt túlélem... 


2013. július 1., hétfő

Február 9., Csütörök

Érdekesnek találom, hogy az osztályunk legtöbb tagja (köztük én is) milyen választékosan beszél. Néha tényleg lehet találkozni szótárból vett szavakkal. Ennek egyszerű oka van, mégpedig az, hogy nem akarjuk megnehezíteni a másik dolgát. Szóval az angolok hiába használnának szlenget, azt nem mindenki értené, illetve ők se biztos, hogy felfognák a magyar kifejezéseket. Ez a mostani helyzet afféle kompromisszum. Lehet, hogy úgy beszélünk, mint a felnőttek, de legalább megértük egymást.
A következő "játékot" szoktuk játszani, vegyünk például egy beszélgetést Monóval: kérdezek valamit angolul, mert hát szükségem van a folyamatos gyakorlásra, hiába értem el jó eredményt a szintfelmérő teszten, a kiejtést nem lehet könyvből megtanulni. Szóval az angolra a barátnőm magyarul felel, mert neki meg azt kell gyakorolnia, de igaz ez az összes nem magyar anyanyelvű osztálytársra is. Csak őket elnézve értettem meg, hogy mennyire nehéz is a nyelvünk, a megtanulásához nem elég egy fél év se. (Mert anno nekem két hónap elég volt, hogy felvegyem London ritmusát és képes legyek úgy kiejteni a szavakat, ahogy az ottlakók többsége.)
Hogy jött ez most nekem? Ez nagyon egyszerű: ma nem volt ofő, de nem volt lyukasóránk, arra meg esély se volt, hogy előre szóljanak és aludhassunk egy órával tovább, szóval beküldtek egy helyettest. De nem ám valakit a tanáraink közül, á, dehogy: egy idős bácsi jött be, elvileg töri tanár, de magyar. Várjunk, ez így félreérthető. Tehát egy idős, magyarul tanító bácsi, aki egy szót sem tud angolul. Kérdem én, ilyet kell beküldeni egy kéttannyelvű osztályba? Olyan szavakat használt, amiket max a nagyiéknál hallottam ezelőtt, és így voltak ezzel a többiek is. Hogy érthetné meg - pl - Monó azt a magyar beszédet, amit még mi, magyarok se tudunk felfogni? A bácsinak persze ez nem esett le, szólni meg senki se mert. Így hallgathattuk negyvenöt percen keresztül azt, hogy neki milyen nehéz gyerekkora volt. Értem én, hogy más világ volt akkor, de miért nem lehet ezt mai szavakkal elmagyarázni nekünk?
Ezek után persze alig vártam, hogy mehessek angolra, ahol legalább a szavak többségét értem. Ma egyébként egy teljesen új dolgot kezdtünk el gyakorolni: tollbamondást. A tanárnő két dologgal indokolta, hogy miért épp ezt a feladatot oldjuk meg: egyrészt néhány nyelvvizsgánál van ilyen feladat, másrészt meg ha netalán valakiből titkárnő lesz, és a főnöke majd diktál neki, akkor jó lenne ha helyesen le tudná írni a szavakat. Oké, én egyetértettem vele. Nem dobott fel a feladat, de elismerem, hogy szükséges. Az első szövegünk egy rövid kis történet volt, azt hiszem le kellett volna vonni belőle a tanulságot, de nekem sikerült. Túl sok volt benne az ismeretlen kifejezés. Le tudtam őket írni, de nem jöttem rá az értelmükre. Azt hiszem segítséget kell majd kérnem valakitől, mert házi feladatnak meg kaptuk, hogy fordítsuk le az egészet. Csak keddre kell, szóval először megpróbálom egyedül, és ha nem megy, akkor még mindig marad elég időm szólni valakinek...
Mondjuk Márknak. :)
Jó angolos, talán jobb mint én, pedig azt állítja, hogy soha nem élt külföldön. A családi nyaralásokról eddig még nem beszéltünk, de tuti, hogy úgy viszont sokat volt idegen országokban. Máskülönben mitől lenne ennyire jó? Ilyen tudást lehetetlen itthon, iskolai kereteken belül, megszerezni.
Angol után együtt sétáltunk az öltözők felé, közben pedig a hétvége programját tervezgettem.
--Szóóóval, akkor megyünk korizni? Megbeszélted Petivel? --kérdeztem, mire Márk olyan pillantást vetett rám, mintha nem ismerne vagy ilyesmi. --Mi az? Mehetünk moziba is. Tudom, hogy most adják azt a filmet, amit annyira meg akarsz nézni.
--Mel... --kezdte lassan, de félbeszakítottam.
--Nyugi, nem fogok látványosan unatkozni --nevettem. --És nyaggatni se foglak.
--Mel... --ráncolta a szemöldökét.
--Mi az? Talán nem hiszed el? Képes vagyok csendben lenni akár órákig is, ha kell! --vigyorogtam rá. --Csak utána be kell ülnöd velem egy forrócsokira.
--Mel! --emelte fel a hangját, mire megnémultam. --Most nem erről van szó.
--Hanem? --kérdeztem kíváncsian.
A barátom vett egy mély levegőt.
--Más programom van a hétvégére.
--Más program? --lepődtem meg. --Miféle más program?
--Leonnál leszek, de hisz mondtam.
--Nem, nem mondtad! --torpantam meg, és hisztérikusan csapkodni kezdtem a kezeimmel (nem értem mi ütött belém). --Úgy volt, hogy korizni megyünk! Vagy moziba! Vagy átjössz! Egy szóval se említetted, hogy nem is leszel itthon!
--Nyugi, nem nagy szám! --próbált csitítani, mert elég nagy feltűnést keltettünk így az út közepén. --Most ezen ne akadj ki.
--De, de erről nem volt szó! És most mi lesz a hétvégével?! Nem, ezt nem csinálhatod! --hisztiztem tovább.
Azt hiszem a piros napom miatt voltam ilyen. Sőt, biztos, hogy az volt az oka. Nem is csodálkozom rajta, hogy Márk fogta magát, és otthagyott. A következő órákon is került, a szüneteket az udvaron töltötte néhány idősebb ismerősével. Utolsó óra után még tett egy próbát arra, hogy jobb belátásra bírjon, de nem bírtam elviselni, hogy ő több órányi hallgatás után sem gondolta meg magát, és elmegy a hétvégén... Ettől persze csak még hisztisebb lettem, és hazaérve is mindent csapkodva, nagy zajjal csináltam. Apa és Patrik jobbnak látták nem szólni hozzám, így szinte egész délután a szobámban voltam egyedül, és azon dühöngtem, hogy Márk hogy teheti ezt velem. Mégis mit fogok én csinálni a hétvégén most, hogy mindenki elpártolt tőlem? Na jó, ez túlzás. Helyesbítek: Most, hogy ilyen sokan elpártoltak tőlem. Márk legalább húszszor keresett, de nem vettem fel a telefont. Írt SMS-t is, hogy beszéljük meg, hülyeség az egész, és hogy átjön. Csak az utóbbira reagáltam, és közöltem vele, hogy meg ne próbálja. Nem akartam látni. Nem sokkal később Patrikot hívta, de abból a beszélgetésből csak annyit hallottam, hogy "Majd reggelre kiheveri, nyugi." Márpedig nem fogom kiheverni a dolgot! Ezek után látni se akarom!   


(Tudom, hogy hülyeség amin Mel kiakadt, de nem véletlenül írtam így.)