Január 26., Csütörtök

Nem fogok hosszasan magyarázkodni, ez most így alakult. Sajnálom.



A terembe érve Mono fogadott, aki mindenkit elzavart Lis padjának közeléből, hogy megbeszélést tudjunk tartani. Még most sem tudom eldönteni, hogy melyik volt számomra nagyobb meglepetés ezen a reggelen: az, hogy Márk az ígéretéhez híven ott várt a kapunkban vagy az, hogy az amerikai barátnőm miatt most Matt, Eric és Ági is céltalanul ácsorogtak a terem elejében. Nem tehettem mást, elfoglaltam a helyem a lányok gyűrűjében és vártam, hogy Lisette elkezdje a beszámolóját. Mert egyébként én se tudom, hogy mi is történt pontosan tegnap, mert hazafelé nem volt olyan állapotban, hogy elmesélje. Azt hiszem sokkot kapott, mint akkor, mikor először találkoztak. Létezik, hogy ennyire beleesett abba a... Bencébe? Egyáltalán létezik ilyen szerelem is? Korábban voltak rövidebb kapcsolataim, de ezek szóra se érdemesek, szóval marad Beni és Márk. Az az igazság, hogy egyiküknél se éreztem/érzek ilyesmit. Benivel úgy jöttem össze, hogy majd meglátjuk mi lesz belőle, Márkot pedig barátként már régóta kedveltem... Vajon ha szembejönne velem álmaim hercege (tegyük fel, hogy nem Márk az), akkor én is ilyen reakciót produkálnék? Elállna a lélegzetem, nem tudnék beszélni, a fellegekben járnék? Szóval most vagy velem van a gond (én nem vagyok ilyen típus), vagy még nem találkoztam az igazival. Mindegy, hagyjuk. Már megint túl sokat agyalok.   
--Melt vártam a mosdók előtt, és gyanútlanul mobiloztam --kezdte Lis. --Megállt mellettem valaki, és hát gondoltam had álljon ott, fel se néztem. De aztán az a valaki odahajolt és bámulta, hogy mit csinálok, így már épp rá akartam szólni, mikor feltűnt, hogy Ő az!!! --lelkesedett. Azt hiszem nem is értettem rendesen, hogy mit hadart. --És ránéztem, és ő meg rám, és mosolygott, és mondta, hogy ő Bence! Én meg alig tudtam megszólalni, meg féltem is, hogy kiröhög az akcentusom miatt, de aztán nem. Beszélgettünk, vagyis kérdezgetett, meg mondta, hogy örül, hogy újra lát, és számot cseréltünk.
--Lis, levegőt is vegyél! --szólt rá nevetve Paloma. --Szóval úgy néz ki lesz valami köztetek?
--Az álomhercegből valódi lett? --érdeklődött Mono is.
--Hát még nem írt, de szerintem fog. Remélem.
Megnyugtattam List, hogy ha már egyszer odament hozzá, akkor írni is fog neki. Szerintem el is hitte, mert bólintott, majd elbambult. Pillantása olyan volt, mintha valahol nagyon messze lenne (a fellegekben...). Közben csengettek, szóval ott is hagytuk.
Ofőivel kezdtünk, Kelemen kicsit szétszórt volt, mint mindig. Először nem találta a lapot, amire a jövő heti programokat írta fel (minden nap valamilyen előadás lesz), utána - mivel ez annyira megkeverte - elfelejtette, hogy melyik tanár hiányzik majd holnap és ki jön helyettesíteni. Tetézte a bajt, hogy amíg ő ezeken gondolkodott, addig mi elkezdtünk beszélgetni, így hatalmas hangzavar lett.
--Elég legyen! --kérte az ofő, de nem járt sok sikerrel. Egy idő után aztán kiment, és visszaérve egy halom papír volt nála. --Először is... tessék, oszd ki! --tette le a kupac kábé felét Tomi elé. --Ez egy kérdőív arról, hogy eddig mi a véleményetek az iskoláról, az osztályról, a tanárokról, a programokról, és szerintetek min kéne változtatni.
Megkaptam a lapot. Nem sokat gondolkodtam a válaszokon, mindenhol az első gondolatom szerint jelöltem. Ilyen kérdések voltak: Melyik a kedvenc órád? Miért?; 1-től 5-ig értékeld az eddigi programokat (5 a legjobb); Szereted az osztályod?; Másokkal is jóban vagy az osztályodon kívül?; stb. 
Negyed óra után egy önkéntes (Ági) összeszedte, és jöhetett a következő napirendi pont: a tanárok panaszai. Kelemen megkért minket, hogy dolgozzunk rajzon, ne lógjunk infóról, hagyjuk kémián Mrs Duncant tanítani, hozzunk felszerelést nyelvtanra, ne beszélgessünk órákon, felejtsük el az állandó telefonozást, tesizzünk rendesen (ez föleg  ránk, lányokra vonatkozik)... Azt hiszem még egy darabig sorolta volna, ha nem szólal meg a csengő.
--Jól van, tessék, még mindenki vegyen el egy ilyet mielőtt kimegy. A jövő heti program! --mondta az ofő a legutolsó pillanatban.
Szóval ez várható hétfőtől:
Hétfő - Egy kommandós élete (előadás)
Kedd - Osztályok süteményversenye
Szerda -Nyelvi vetélkedő, Rajzverseny
Csütörtök - Az olimpia (előadás), Sportválasztó
Péntek - Zenei nap
Én magam se tudom, hogy ez mit is jelent pontosan, de remélhetőleg irodalmon Kelemen még több információval tud majd szolgálni. Patrik mesélte, hogy néha vannak ilyen előadásokkal és programokkal teli hetek, ilyenkor minden délutánra szerveznek valamit. Mindegy, hogy milyen osztályba jársz, ilyenkor biztosan találsz kedvedre való programot. 
--Szerinted ez milyen lesz? --lengette meg előttem a lapot Márk. --A régi sulimban nem volt semmi ehhez hasonló.
--Én se emlékszek semmi ilyenre, még Angliából se --vontam meg a vállam. --Csak annyit tudok, amit Patrik elmondott.
--Beavatnál engem is? --kérte, mire elmondtam neki azt a keveset, amit már előbb leírtam. --Aha, hát kíváncsi leszek. Részt veszünk majd valamin?
--Miért is ne? Itt nem kell tartanunk a szüleinktől  --viccelődtem.  
A semmiből hirtelen mögöttünk termett Leon.
--Na, elég lesz! --állt elénk. --Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy túl sokat vagytok együtt --mondta, majd Márkhoz fordult szenvedő arccal. --Haver, hanyagolsz!
Találkozott a tekintetem Márkéval, és finoman a terem felé biccentettem jelezve, hogy kettesben hagyom őket. Leon... a féltékenysége nagyon cuki volt. :)
Gondoltam becsengetésig átnézem az angolt, mert sok új szót vettünk a héten, ezen kívül olvastunk egy szöveget is, szóval megvolt az esély a felelésre. Az ember azt hinné, hogy ha majdnem minden óra angolul van, az osztály felének meg ez az anyanyelve, akkor ez  gyerekjáték, de nem. Közel sem az! Írtatok már legalább 6 oldalas beadandót egy olyan témáról, amiről a felnőtteknek is nehezükre esik? Kellett már 150 szót megtanulnotok egyik napról a másikra? Tudnátok fél órát beszélni folyamatosan a semmiről? Ezeken mi mind túl vagyunk már, de folyamatosan rettegünk, hogy a tanárnő mit talál ki nekünk legközelebb. Szóval talán azzal járnék a legjobban ha most, ebből a "kevésből" felelnék.
Aztán a tanulásos tervem mégis meghiúsult. Áron ma beszélgetős kedvében volt és engem talált meg, amit egyébként nem bántam. Az utóbbi időben Márk miatt én is sok embert hanyagoltam - többek között őt is.
Igazából nem is tudom hogyan, de valahol a társalgás felénél azt vettem észre, hogy Ericre terelődött a szó.
--Szegény teljesen kétségbe van esve --magyarázta Áron. --Tudod, szőke haj, kék szem... Csak épp nem a mi korosztályunk kattant rá, hanem az összes negyedikes-ötödikes kiscsaj. Azon gondolkodtam, hogy kéne neki randit szervezni.
--Lehet. Ötleted van már? --érdeklődtem. Egyébként teljes mértékben egyet értettem vele, Eric megérdemli, hogy egy kedves, aranyos, nem túl fiatal barátnője legyen.
--Az az igazság, hogy van. Csak épp nem tudom, hogy kéne megvalósítani...
--Na, részletezd! --noszogattam.
--Nos, szerintem... vagy a B-ből azzal a szőke csajjal kéne összehozni, nem jut eszembe a neve, na. Vagy az osztályból... Ágival.
Meglepődtem.
--Ágival?
--Igen, tudod, zongorázik! És arra gondoltam, hogy ha lenne közös fellépésük, akkor esetleg kiderül, hogy illenek egymáshoz! --tárta szét a karjait. Szerintem arra várt, hogy elismerjem, ez mennyire jó ötlet.
--Hát nem tudom... --kicsit szkeptikus voltam, de végül vállat vontam. --Egy próbát talán megérhet. Nem hinném, hogy ez elsülhet rosszul.
--Remek! Már csak egy terv kéne --gondolkozott hangosan Áron (gyakran csinál ilyet). --Mit szólnál hozzá, ha te...
--Mi? Én biztos nem, bele se kezdj! --figyelmeztettem. Az ég világon semmi bajom az ötletével, de semmi kedvem szervezkedni. Ő találta ki, vigye is véghez.
Áron nagyot sóhajtott.
--Jó, akkor kitalálom mi legyen, te meg elmondod a véleményed, oké?  
--Legyen --bólintottam rá.     

A nap összességében fárasztó volt, a hideg téli idő miatt nem nagyon tudtunk koncentrálni az órákon. Ajj, már vége lehetne a télnek, a iskolában mindenfelé zombifejű diákokat látni, a "plázacica-négyes" (Aida, Zsani, Lea, Ivana) kivételével, mert ők mindig, minden körülmények között úgy néznek ki, mintha épp a kifutóról jöttek volna: teljes harci smink, miniszoknya még a legnagyobb hidegekben is (átöltöznek a vécében) és olyan parfümmenyiség, amitől 20 méteres körzetben mindenki elkábul. De inkább nem mondok róluk semmit. Ők ilyenek, ezt eddig is tudtam róluk, már a természetüket is ismerem, de én nem fogok pocskondiázni senkit. Megvan róluk a véleményem, egyszer leírtam, és ezzel el is van felejtve részemről a dolog.
Ugyanez érvényes anyára. Ma se viselkedett normálisabban, és talán nem is fog soha többé. Nem tudom mi baja lett, vagy miért nem próbál meg kezdeni valamit magával, de úgy érzem, ez nem állapot, ami nálunk folyik. Zsinórban negyedszer feledkezett meg Jankáról. Legalább szólna előre, ha nem akar elmenni érte! Patrik biztos elugrott volna kocsival, de még én is gyalogoltam volna, ha kell. Oké, hogy apa nincs itthon, de attól még mi létezünk!!!
Egyébként apa valószínűleg hétfőn már jöhet haza, egyelőre legalábbis úgy néz ki. Még lesz egy-két vizsgálat, meg gyógyszert is kapnia kell, de már sokkal jobban van. Miért van, az hogy az ő állapota is képes napról-napra változni, anyáé meg nem?
Á, inkább befejezem mára. Nem vagyok képes rendesen gondolkodni. 

Január 25., Szerda

Jó dolog-e, ha a jövővel foglalkozom? És itt most nem arra gondolok, hogy melyik egyetemre akarok majd menni és milyen szakra; hanem arra, hogy azon filózom, meddig leszek együtt Márkkal. Közös lesz a jövőnk, vagy a mi kapcsolatunk is csak egy a gimis szerelmek tengerében? Ha szakítunk, akkor az miért lesz? És barátsággal válunk majd el, vagy még évekkel később is hadakozni fogunk egymással?
Nem, nem akarom elveszíteni Márkot, sőt, képes lennék az egészét életemet mellette leélni, de... mi van akkor, ha ő teljesen más irányba akar majd a gimi után haladni? Tudom, a távolság legyőzhető, meg minden, de csak rövid távon. Semmi se működik a végtelenségig.
És félek. A jövőtől.    
Valamikor hajnalban sokalltam be, és a gépemet bekapcsolva rögtön beléptem Facebookra. Nem is lézengtek arrafelé sokan, összesen öt online ismerőst jelzett a chat, köztük Palomát. Próba szerencse alapon ráírtam, és reménykedtem, hogy válaszoljon. Nagy szükségem volt egy-két megnyugtató szóra.
Egy percen belül jött a válasz, Paloma minden bevezető nélkül kérdezte, hogy mi a baj. Nincs mese, ismer annyira, hogy tudja, ha az éjszaka közepén fent vagyok, akkor valami nem stimmel.
--Nem bírom kiverni a fejemből a jövővel kapcsolatos kétségeimet. Mi lesz Márkkal és velem? --kérdeztem tőle.
Elolvasta. Nem jött válasz.
Már 5 perce olvasta, nem válaszolt.
10 perc után eldöntöttem, hogy kikapcsolom a gépet. Ujjam már a piros x-en volt, mikor üzenetem jött.
--Itt vagy még? --érdeklődött Paloma. --Bocsi, csak eszembe jutott egy idézet, amit az egyik sorozatban hallottam. Szerintem tanácsnak is megteszi :) "Ne tekints hátra, ne vájkálj a múltban, mert ami elmúlt, elmúlt. És ne aggodalmaskodj a jövő miatt, mert az messze van. Élj a jelenben és tedd olyanná, hogy érdemes legyen visszaemlékezni rá." (Tuti gimi) Sikerült levonnod a tanulságot?
Egy kicsit törnöm kellett a fejem, mert nem minden juthat az ember eszébe ilyen későn (vagy inkább korán?).
--Azt akarod ezzel, hogy... Ó! Lesz, ami lesz, élvezzem a Márkkal töltött időt addig, ameddig lehet?
--Ha neked ez jött át, akkor igen. :) A lényeg, hogy ne hagyd az aggályaid miatt tönkremenni a kapcsolatot!   
Most, hogy sikerült egy kicsit lenyugodnom, gondoltam megkérdezem Palomát mi a helyzet Rafival, hátha ezúttal nem lesz elutasító. De mégse tettem meg. No nem azért, mert nem voltam elég kíváncsi, csupán az álmosság miatt, ami kezdett eluralkodni rajtam, és már minden porcikám azért tiltakozott, hogy feküdjek végre vissza. Gyorsan elköszöntem hát a barátnőmtől, megköszöntem még egyszer a segítségét, majd kikapcsoltam a gépet. A fejem alig ért a párnára, máris nyugodt álomba merültem. Akár háború is lehetett volna közvetlenül mellettem, az se zavart volna...

Hiába húztam a párnát a fejemre, a telefonom csörgését az sem tudta kellően tompítani. Legújabb csengőhangom, egy David Guetta-szám csak nem akart elhallgatni. Mikor nagy nehezen felültem, rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs honnan jön a hang. Kómásan járkáltam körbe-körbe, belerúgtam az asztalomba, végül megláttam a mobilt a polcon.
Felvettem, de időm se volt megszólalni, a vonal másik végén Márk kezdett el idegesen hadarni.
--Mel! Már azt hittem nem élsz! Hol vagy? Már rég megy az első óra!
Na ettől az információtól aztán kipattantak a szemeim.
--Micsoda? --sikítottam hisztérikusan. Rápillantottam az órára, és rájöttem, hogy ez nem átverés: elaludtam! --Rohanok! --mondtam, majd letettem.
Villámsebesen rángattam magamra a ruháimat, közben fésülködtem és fogat mostam (igen, egyszerre), magamhoz vettem egy kis pénzt büfére, majd lerohantam a lépcsőn. Aztán fél perccel később visszarohantam: fent maradt a táskám. Legnagyobb meglepetésemre a bejárati ajtó be volt zárva, szóval bárki ment is el utoljára, azt hitte, hogy én már elmentem itthonról. De nem volt időm ezen gondolkodni, szinte repültem a suliba. A - szokás szerint  jeges - járdán csak háromszor csúsztam meg, de már hozzászoktam, így nem is lassítottam. Rekordidő alatt értem be, öt perccel kicsengetés előtt ott álltam a terem ajtajában. Gondoltam már nem megyek be, inkább vettem magamnak reggelit, most legalább nem volt sor a büfénél. :)
A szünetet úgy kezdtem, hogy Kelemennek elmagyaráztam a késésem okát. Nem örült neki túlságosan, hogy elaludtam, de azt mondta, hogy nem írja be az igazolatlant.
--De többet ne forduljon ilyen elő! --figyelmeztetett, majd otthagyott.
Ahogy számítottam rá, Márk már azelőtt letámadott, hogy beléptem volna a terembe. Elkísért a helyemig, megvárta amíg lepakolok, és csak utána kezdett el kérdezősködni, hogy mégis mi történt.
--Hívtalak egy csomószor reggel. Az utolsó reményem volt, mikor kikéredzkedtem óráról. Ha akkor se vetted volna fel, akkor tuti, hogy ellógtam volna! --magyarázta komoly arccal.     
--Nem aludtam túl jól éjjel, valószínűleg azért nem hallottam a csörgést. --Lesütöttem a szememet. Magamban azért fohászkodtam, hogy ne kérdezzen rá. Nem vágytam arra, hogy a tegnapi hullámvölgyem részleteivel traktáljam.
Mosolyogva megsimította az arcom.
--Mostantól minden reggel együtt jövünk. Ha kell, az ablakodat dobálom addig, amíg fel nem kelsz!
Adtam neki egy gyors csókot. Nem kell, hogy a többiek mindent lássanak...
--Képzeld, még az ajtó is be volt zárva --mondtam. --Te nem tartod furának, hogy senkinek se tűnt fel, hogy én még alszok?
Márk önkéntelenül felnevetett.
--Bocs, tudom, szerinted ez komoly dolog, de... --próbált mentegetőzni, de megint elnevette magát. --Figyelj, szerintem apámnak az se tűnne fel, ha nem laknék otthon. Apropó apám... --jutott eszébe valami. --Betti elkotyogta neki, hogy te meg én... szóval, hogy járunk, így most nem száll le rólam. Azt akarja, hogy hívjalak meg vacsorára, meg szervezzünk vele közös programot...
--Uh. Ez most ugyanaz a rajongás, mint év elején? Szóval megint arra pályázik, hogy összehozok neki egy találkát anyuékkal? --kérdeztem felvont szemöldökkel. Márknak nincs jó kapcsolata az apjával, és az az igazság, hogy én sem kedveltem meg...
--Ja, asszem. De nyugi, előbb vagy utóbb elküldöm a francba.
--Oké, már csak egy kérdésem van: mostantól hol fogunk találkozni? Mert nálam ott van anya, nálad az apád...
Márkkal egyszerre kezdtünk el nevetni. Fura szüleink vannak, mi tagadás. 
--Ti vagytok a modern Rómeó és Júlia --szólalt meg Csongor a hátam mögül.
Érdekes, azt hittem, hogy zenét hallgat, de ezek szerint csak úgy süketen használja a fülhallgatóját (biztos megvan rá az oka). Márk, aki annyira nem lepődött meg rajta, hogy Csongor beszélt, vigyorogva bólintott felé egyet, majd visszafordult hozzám, és a szünet végéig röviden elmondta mi volt irodalmon.         

Mono ma temetésre ment (még csak nem is ismerte a faszit, de mindegy), így Paloma felajánlotta, hogy elkísér spanyolra, hogy csengetésig tudjunk beszélgetni. Gyorsan lepakoltam a cuccomat, majd siettek ki a folyosóra, ahol az ablaknál állva egyszerre tudtunk beszélgetni, és az udvaron focizó végzősöket nézni (biztos duplatesi). Nem lehetett valami kellemes ilyen hidegben kint lenni, de ők úgy rohantak a labda után, mintha mindig is ilyen körülmények között kellett volna játszaniuk.
--Nem miattad késtem el! --próbáltam meggyőzni Palomát, aki magát okolta. --Saját magam miatt. Ha nem problémázok ilyen hülyeségeken, akkor tudtam volna rendesen aludni.
--Hát jó, tegyük fel, hogy tényleg nem az én hibám --mondta egy nagy sóhaj kíséretében. --Legalább sikerült a lelkedre beszélnem? Ugye most már nem fogsz görcsölni azon, hogy mi lesz veletek?
--Minden oké --feleltem mosolyogva, aztán nagy levegőt vettem. --Figyelj, és... veletek mi van? 
Paloma vállat vont.
--Semmi.
--De... ugye nem szakítottatok?
--Nem.
--És nem is fogtok, ugye? --próbáltam még több információt kihúzni a hirtelen szűkszavúvá lett barátnőmből.
--Nem hiszem.
Még vagy ezer dolgot akartam kérdezni, de mivel úgy tűnt, nem szándékozik hosszabban válaszolni, így inkább hagytam az egészet. Ha komoly gond van, és ha akarja, akkor majd biztos elmondja.
Valaki hirtelen megfogta a vállam, én meg nagyot ugrottam ijedtemben. Ahogy megfordultam, Benivel találtam magam szembe. Haja fel volt zselézve, és vörös színe miatt tényleg úgy nézett ki, mint egy kakastaréj.
--Mel! Tudod, hogy nem bujkálhatsz előlem örökké --mondta. A szemembe nézett, és úgy láttam, hogy már nincs annyira kiborulva. --Még mindig nem értem, mi volt a baj.
Nem válaszoltam. Nem tudtam mit válaszolni. Ezek szerint még nem hallott róla, hogy összejöttem Márkkal, és én nem is szándékoztam elmondani neki.
--Már nem érdekled, ennyi, vége. Fogadd el! --közölte Paloma helyettem.
--Nem veled beszélgetek! --szólt rá Beni egy kicsit durvábban a kelleténél, majd megint felém fordult. --Tőled akarom hallani, Mel. Én nem elégszek meg egy telefonbeszélgetéssel és egy filmből vett sablonszöveggel.
Na most hogy koptassam le? Bár meg tudtam volna állítani az időt, hogy ki tudjam találni mit mondjak! De mivel ez nem egy sci-fi, így ott helyben kellett improvizálnom, ami nálam ritkán sül el jól.
--Meguntalak --mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott. A reakciók alapján eléggé mellé lőttem: Paloma pislogás nélkül meredt rám, Beni pedig levegőt venni is elfelejtett. --Vagyis... úgy értettem... már... mást szeretek...
Szinte suttogtam, de Beni hallotta. Rezzenéstelen arccal meredt rám, a szemében pedig a felismerés szikrája villant. Már nyitotta volna a száját, hogy szóljon, mikor Paloma elrángatott onnan. A mosdóban aztán jól leteremtett, hogy ezt nem kellett volna elmondanom neki, meg biztosan rájött, hogy Márkról van szó, meg amúgyis. Jó, igaza volt. De nem tehetek róla, hogy nyomás alatt össze-vissza beszélek!
--Reméljük a legjobbakat. Még csak az hiányzik, hogy nekiessen Márknak --zárta le a dolgot Paloma, majd mentünk is (elkísért, nehogy Beni még ott legyen). 
Spanyolon rájöttünk, hogy a tegnapi napot nem csak képzeltük, nem voltunk betépve se. Igen, Szende Gábor itthagyott minket. És igen, egy vén banya lett az új tanárunk. Nem, nem túlzok. A mai órán egy tesztet írtunk az egész eddigi anyagból (!), hogy lássa mit tudunk. Hát kösz szépen. Év eleji szavak, nyelvtani kérdések, szövegértés... Csak ne adjon rá jegyet!   

  

Lisette a tudtom nélkül délutáni programot szervezett nekem. Természetesen megint a plázába mentünk az ismeretlen srácot kutatni. De most meg is találtuk!
Úgy volt, hogy kábé egy óra bolyongás után elmentem mosdóba, és addig Lis kint várt. Nos, mire visszaértem már nem volt egyedül: ott állt vele a srác. Pont ugyanúgy nézett ki, mint legutóbb: bőrdzsekiben, fogkrémreklám mosollyal, sőt, arra is rá kellett jönnöm, hogy a szeme kék. Mégpedig nagyon. Kékebb, mint Ericé.
Lis megbabonázva bámulta a fiút, aki épp mesélt valamit. Azt hittem észre se vesz.
--Ó, szia! --nézett rám meglepetten, mikor megálltam mellettük. --Mel, ő Bence. Bence, ő a barátnőm Mel --mutatott be minket egymásnak.
A srác nem túl kedvesen végigmért, egy aprót biccentett (!), majd visszafordult Lisette-hez.
--Akkor majd írok --mondta, majd ellökte magát a korláttól, és búcsúzóul intett egyet.      
A barátnőm tátott szájjal meredt utána.
--Föld hívja List --lengette meg előtte a karom. --Lis, mehetünk?
Nem válaszolt, szóval karon kellett ragadnom. Legközelebb a buszon sóhajtott egy hatalmasat, és azt suttogta, hogy "Írni fog. Nekem."
Azt hiszem, Lis most már hivatalosan is szerelmes.  

Január 24., Kedd

--Tudod, mostanában valahogy másképp viselkedsz --néztem fel Márkra, miközben magához ölelt. --Mintha eltűnt volna belőled az a srác, aki nem olyan rég még halálra akart csikizni és csak úgy, viccből lökdösött.
--Én csak... --mondta, majd elgondolkodott. --Szeretném neked megmutatni ezt az oldalamat is. Hogy tudd, mennyire komolyan gondolom a kettőnk dolgát.
--De nem lehetne, hogy közben barátnak is megmaradsz? Olyannak, aki poénkodik és ezzel bármikor képes feldobni a napomat?
--Azt szeretnéd, hogy egyszerre legyek a pasid és a barátod? --kérdezett vissza homlok-ráncolva.
--Valahogy úgy --mosolyogtam rá.
Pár percnyi csend telepedett ránk, az arcomat Márk vállába fúrtam és mélyen beszívtam az illatát. A tusfürdő és a dezodor kettőse jellegzetes illatú (de nem túl erős), semmi mással nem tudom összehasonlítani. Már legalább százszor kérdeztem tőle, hogy milyen márkát/márkákat használ, de mindig csak egy sejtelmes mosollyal válaszol. Azt hiszem meg van a tökéletes programom: majd valamikor elkísérem Lisette-et a plázába, és amíg ő a titokzatos fiút keresi, addig én a drogériában szagolgatom a férfi illatszereket. 
Márk hirtelen kicsit eltolt magától és riadt szemekkel nézett rám.
--Te most... szerinted... Szóval mostanában nem tudlak felvidítani?
Elnevettem magam. Csak akkor jöttem rá, hogy ő tényleg komolyan aggódik emiatt, mikor felnézve láttam a rezzenéstelen arcát. Igen, rádöbbentem, hogy neki fogalma sincs arról, hogy a puszta jelenléte mekkora hatással van rám.
--Márk, félreértettél --simítottam meg a karját, miközben mélyen a szemébe néztem. --Melletted bármilyen helyzetben jól érzem magam, csupán arra kívántam utalni az előbb, hogy hiányoznak a vicces pillanataid.
--Ó!
Lassan felderült a barátom arca. Megértette. :)
Ez a beszélgetés a negyedik és az ötödik óra között zajlott, a termünkben, az ablaknál állva, egymás karjaiban, alig négy órával a szintfelmérőm előtt. Tegnap döntöttem el, hogy ezt a dolgot tisztázni kell. Márk délután átjött hozzám angolozni (anya nem volt otthon). Bár tudja, hogy ennek az egésznek semmi tétje és már készültem rá eleget, ő mégse csinált semmit. Csak ült velem szembe, néha kérdezgetett angolul, kajálás közben beszélgettünk, de ezeken kívül semmi mást nem mondott. Se egy vicces megjegyzés, se egy játékos mozdulat.
Ez nem az a Márk, akit én ismerek! --ötlött fel bennem a gondolat.
Ez a komoly, kedves, megfontolt Márk is képes levenni a lábamról, de a legjobb tényleg a kettő közötti átmenet lenne. Remélem most, hogy felhívtam rá a figyelmét sikerül ezt eltalálnia.

A nap egyébként sehogy se akart eltelni, és ezt az izgatottságom számlájára írtam. Ha nem pillantottam volna tíz percenként az órára, akkor talán sokkal hamarabb szólalt volna meg a végső csengő.
De nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy a spanyol óra hosszabbnak tűnt a valóságnál. Hosszú percekig vártunk a tanárra, aki végül nem érkezett meg. Jöttek helyette mások: az igazgatóhelyettes egy idősödő, hogy is fogalmazzak szépen, testesebb, vörös fejű nővel nénivel.
--Gyerekek, ő itt Rózsa Tiborné tanárnő, az új spanyol tanárotok --közölte az ig.helyettes.
--És mi a helyzet Szende tanár úrral? --kérdezte az egyik B-s fiú.
--A tanár úrnak egészségügyi gondjai vannak, bizonytalan ideig nem taníthat. 
A döbbenet hangjai töltötték be a termet. Voltak, akik értetlenkedtek, páran az ig.helyettesből próbáltak kihúzni további információkat (sikertelenül), mi meg például elkezdtünk beszélgetni. Azt tippelgettük, hogy mi baja Szendének, és mit ne mondjak, képtelenebbnél képtelenebb dolgok merültek fel főként Leon jóvoltából. Egyébként furcsa volt, hogy az amerikai srác is csatlakozott hozzánk, mert általában ritkán vesz részt közös beszélgetésekben Monóval. Egymás társaságát még csak-csak elviselik (hogy ne érezzük kellemetlenül magunkat miattuk), de egyszerre, ugyanabban a társalgásban egyáltalán nem, vagy csak ritkán szólalnak meg. Márk terve, hogy majd az a hogyishívják gyerek elmondja neki mi volt anno, na, hát kudarcba fulladt. Még válaszlevelet se kapott, szóval nem jutottunk sokkal előrébb. Ezt hiszem ez az kettőjük titka marad (örökre).
--Köszönöm a szívélyes fogadtatást --szólalt meg gúnyosan a mostanra egyedül maradt tanárnő, egy pillanat alatt elcsendesítve minket. A hangja mély volt, talán a ahhoz tudnám hasonlítani, mikor valaki be van rekedve - bár van egy olyan gyanúm, hogy nála erről szó sincs. --Jó hogy nem zavartok el rögtön, nyöh. --A mondat végén egy olyan hangot adott ki, amitől mindenkinek nevethetnéke támadt. A kezemmel befogtam a számat, és közben próbáltam nem gondolni arra a nyögésre. Vajon csak a leülés miatt volt, vagy ez gyakori nála? Bárhogy is van, biztosan nehéz időszaknak nézünk elébe.
Rózsánét (így emlegettük óra után) egy cseppet se érdekelte, hogy kik vagyunk, de saját magáról se mondott semmit. Hol tartunk a tananyagban? Ez volt az első és utolsó kérdése, mert a válasz után - inkább csak magának - morgott mindenfélét arról, hogy ez nem túl nagy teljesítmény, majd ő rendet tesz, meg ilyesmiket. Nem is figyeltünk rá.   

~Este

Tényleg semmi okom nem volt az aggodalomra, a szintfelmérő nem volt nagy szám.
Utolsó óra után buszra szálltam, és egészen a nyelviskoláig utaztam (pont előtte van egy megálló). Bent rögtön tudtam merre kell menni, mert csomó kábé velem egyidős fiatal volt az épületben. Először a regisztrációhoz mentem, ahol kihúzták a nevem a lapról és útbaigazítottak. Nem sok időm maradt, szóval rögtön be is mentem a kijelölt terembe és elfoglaltam egy szimpatikus helyet az ablaknál. Tíz percig hallgattam mások beszélgetését, aztán megérkezett a tanár, csendet kért, kiosztotta a lapokat, végül elmondta a szabályokat meg az ilyen általános dolgokat. Egy órát kaptunk.
Karikázós feladatok voltak, pont mint amilyeneket a neten lehet kitölteni, csak itt majd százalékos eredmény mellé személyre szóló tanácsokat is kapunk. Az első néhány kérdés könnyű volt, aztán nehezedtek, a vége felé már öt perceket is gondolkodtam a válaszadás előtt.
Alig fejeztük be, máris mehettünk egy rövid szóbeli részre. Ettől viszont nem féltem annyira, hisz minden nap angolul beszélek a suliban és az órák többsége is angolul van. Kihúztam a hármas sorszámot, aminek azért is örültem, mert így hamarabb hazaérek (eredmény csak később lesz). A rövid várakozás közben írtam egy SMS-t Patriknak, hogy szerintem indulhat is értem. Előttem két fiú volt, az egyikük hamar végzett, a másikat viszont majdnem húsz percig bent tartották!
Az én szóbelim a következőképp zajlott:
Bementem, bemutatkoztam a két nőnek, kérték, hogy beszéljek a családomról és a tanulmányaimról. Mikor közöltem, hogy kétnyelvű osztályba járok összenéztek, és témát váltottak. Azt kérték mondjam el, hogy képzelem az életem tíz év múlva. Legszívesebben kapásból rávágtam volna, hogy nem tudom, de nem hinném, hogy azt elfogadták volna. Helyette lefestettem nekik egy olyan életet, amiben a tengerparton élek a férjemmel, akiről pontos leírást is adtam (persze, hogy Márkra gondoltam közben), és újságíróként dolgozom. Ennyi elég is volt, alig nyolc perc után megdicsérték a kiejtésem, majd ki is küldtek.
Patrik ott várt rám a folyosón, mosolyogva karolta át a vállam, és kedvesen érdeklődött, hogy sikerült. Megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben volt. Hazáig csendben utaztunk, mélyen a gondolataimba merültem. Tényleg úgy látom a jövőm, ahogy elmondtam? Gyorsan kellett reagálnom, azt mondtam ami először eszembe jutott, de vajon úgy is gondolom-e a dolgokat? Akarok-e tengerparton élni, messze a családomtól (anyáék sose laknának ilyen helyen), és valóban bízom-e abban, hogy Márkkal még akkor is együtt leszünk? Örökké tartó szerelem-e a miénk? És újságíró? Miért pont ezt mondtam? Soha életemben nem írtam még semmit naplón és beadandókon kívül, eddig fel se merült még bennem, hogy komolyabban foglalkozzak az írással. Vajon tudat alatt azt szeretném?
A sok agyalásba megfájdult a fejem, úgyhogy a házba belépve első utam a gyógyszeres szekrényhez vezetett. Fél órán belül kicsit jobban lettem, és bevallom, a gyógyszer abban is segített, hogy ne gondolkozzak. Úgy éreztem, mintha vattával lenne kitömve a fejem. Ez nem feltétlenül jó, de legalább nem akadtam ki azon, mikor anya megkérdezte, hogy hol voltam ilyen sokáig. Komolyan, mostanában úgy érzem, mintha nem lennének szüleim. Annyira nehéz lenne kicsit odafigyelnie ránk?
Az előbb mondtam esti mesét Jankának. Még mindig imádja, ha mesélek neki a londoni életünkről, mert ő arra az időszakra nem nagyon emlékszik. Azt hiszem, most meg tanulnom kéne holnapra, de még mindig nem érzem elég tisztának a fejem. Mindegy, azért megpróbálom.