2012. december 29., szombat

December 22., Csütörtök

Íme az év utolsó része. Remélem nem okozok csalódást, és jövőre is sokan fogjátok figyelemmel kísérni Mel mindennapjait. :) BUÉK! 


--Minden rendben lesz --ölelt át Beni az öltöző folyosóján.
Fél tíz múlt, a műsor még nem kezdődött el. Éppen az igazgató tartott beszédet, amire szerintem az ég világon senki se figyelt, de ez nem meglepő. Ez bármely ország bármely iskolájában így van: általánosban beszélgetnek a gyerekek, középiskolában meg előveszik a mp3-akat. Nem is bántam, hogy idekint kellett végighallgatnunk, mert így senki se láthatta mekkorákat ásítok. Kivétel nélkül mindig ugyanaz a sablonszöveg hangzik el, szerintem van valahol egy weboldal, ahonnan letölthetik az intézményvezetők, aztán csak annyi a dolguk vele, hogy a részleteket átírják a saját iskolájukra. De inkább ezt a nézetemet nem hangoztatom.
Nemsokára a pirosba öltözött tizedikes lányok bevonultak, mi pedig idegesen kezdtünk el mocorogni. Percek kérdése volt, hogy mi kerüljünk sorra, és semmi se garantálta, hogy nem fogunk hibázni. Ment a gyakorlás során, ment a főpróbán, de akkor nem volt ekkora közönségünk... Ábel mondott még néhány biztató szót, majd besurrant a csarnokba.  Pont abban a pillanatban hangzott fel odabentről a taps, majd Laura intésére szép sorban besétáltunk. Legyőztem a késztetést, hogy a cipőmet bámuljam, és emelt fővel álltam be a helyemre. Próbáltam nem figyelni az emberekre, de azért egy gyors pillantást vetettem az osztályunk felé: a lányok úgy integettek, hogy majd leestek a padról, Márk meg biztatóan mosolygott rám. Ebből merítettem erőt a tánchoz, ami egyébként remekül sikerült. Minden lépés a helyén volt, ugyan Szabina egyszer rosszfelé fordult, de gyorsan korrigált, így bátran nevezhetem tökéletesnek az első, de nem utolsó fellépésünket. Vastapsot kaptunk, tanárunk meg büszkén nézett végig rajtunk, mikor felmentünk mellé a lelátóra. Mindennél jobban szerettünk volna beszélni vele, de az előadás még nem ért véget. A fiúk gitáros énekét nem igazán figyeltük, de a végzősök színdarabja igazán szép volt, ahogyan Ági zongorajátéka is.
A diákönkormányzat vezetőjének végszava után a tömeg egyszerre indult kifelé az ajtón, így én inkább a terem közepe felé tartottam, ahogyan a lányok is.
--Úristen, te tudsz táncolni! --borult a nyakamba az elsőként odaérő Mono.
--Elismerem, megérte itt töltened azt a sok délutánt --suttogta a fülembe Lisette.
Paloma egy szimpla dicsérettel fejezte ki a véleményét. Egymást ölelve álltunk egészen addig, amíg csak mi négyen maradtunk ott.
--Hoppá, szerintem most valahol máshol kéne lennünk --jegyeztem meg az ürességet látva.
Az osztálytermünket vettük célba, ahová egyszerre érkeztünk meg Kelemennel. Ő is gratulált a szereplésemhez, majd a helyünkre küldött minket.
--Na --nézett végig rajtunk az ofő. --Nem szeretném húzni az időt, csak mindenkinek jó szórakozást szeretnék kívánni az estére, illetve kellemes ünnepeket! Kérlek, hogy vigyázzatok magatokra az ünnepek alatt, és szilveszterkor se veszítsétek el a fejeteket! 
Válaszként engedelmesen bólogattunk, de belül bárminemű rosszérzés nélkül kinevettük az ofőt.
A többiekkel ellentétben mi nem rohantunk kifelé, mikor Kelemen elengedett minket, hanem a folyosón sétálva  beszélgettünk.
--Na, akkor tisztázzuk: ki kivel jön? --kérdeztem, és tekintetemet Lisette és Mono között kapkodtam.
--Petivel --mondta Mono.  
--És az ki? --kérdőn néztem rá.
--A-s --felelte teljes lelki nyugalommal. --De tényleg nem ismered? Velünk jár spanyolra.
Hiába törtem a fejem, semilyen Péter nem ugrott be. Eddig próbáltam elkerülni az A-sokat, szóval még a nevükre se igazán figyeltem oda.
--És te Lis? --mosolygott rá Paloma.
--Hát, Erickel --piszkálta a haját zavartan.
--Van köztetek valami? --csapott le a témára azonnal Mono.
--Nem, dehogy. Csak... meghívott, nekem meg nem volt még párom, így igent mondtam --magyarázta Lisette.    
Nem folytattuk a beszélgetést, csak elköszöntünk egymástól, és mentünk is haza.

Otthon rengeteg időm volt készülődni, ezért először komótosan megebédeztem, majd befeküdtem egy kád forró vízbe. Mire úgy döntöttem, hogy most már eleget áztam, az ujjaim ráncosak voltak. Ahhoz még korán volt, hogy felvegyem a ruhámat, így köntösben mászkáltam a házban. Anyát kértem meg, hogy csinálja meg a hajam (nem ért rá a fodrász), és tegyen fel nekem valamilyen halvány sminket. Kitaláltuk, hogy legyenek göndör fürtjeim, ezért elővette a sütővasat. Úgy csináltuk, mint azokban a tévés átalakítóműsorokban: addig nem nézhettem meg magam a tükörben, amíg nem készültem el teljesen. Első volt a frizura, utána a smink, végül pedig a ruhám és a kiegészítőim. Az eredmény valami eszméletlen lett! A vöröses loknijaim a vállamra omlottak, a kék szemhéjpúder ugyanolyan árnyalatú volt, mint a ruhám, a cipőmnek épp csak annyira volt magas a sarka, hogy még tudtam benne táncolni.
--Gyönyörű vagy, kicsim! --ölelt át anya. --Benjámin fel se fog ismerni!
--Ugyan --nevettem kínosan. Sosem tudtam hogy viselkedjek, ha megdicsér valaki.
--Na, még van egy kis időd, addig pakolj bele a táskádba! --nyomott a kezembe egy kicsi, világoskék válltáskát.
Beni anyukája vitt minket a sulihoz, kábé fél hatkor jöttek értem. A kabátjainkat a suli öltözőjében kellett leraknunk, ott alakítottak ki ruhatárat. Egy lány őrizte a cuccokat, nem is értem miért. Vajon önként vállalta, hogy kimarad a buliból, vagy csupán nem lett volna párja?
A csarnok előtt mély levegőt vettem, majd Benivel kéz a kézben besétáltunk. Elsőként a barátnőimet szúrtam ki, így rögtön feléjük vettük az utat .     
Mikor a lányokkal közelebbről is megláttuk egymást, rögtön elkerekedett a szemünk: hihetetlenül szépek voltak a ruhák! Lisette egy rózsaszín csíkos, inkább nyári, mint báli ruhát viselt, Monó egy fehér, csak egyik oldalt pántosat, Paloma egy piros, pánt nélkülit, én pedig egy világoskék, vékony pántosat. Természetesen mindannyian színben hozzá illő cipőt és táskát választottunk.
A teremben minden lány hasonlóan szép ruhát viselt, azt hiszem volt köztük jónéhány kölcsönzőből származó is. Nem mintha ez gond lenne, hisz nem mindenki akar ruhára költeni, amit csak egyszer vesz fel egy évben (és talán jövőre ki is növi). Mi is csak azért vásároltunk, mert Monó meghívott minket szilveszterre, és az apukája valamilyen fogadást ad, amire ki kell öltözni.        
A fiúk többsége kicsit kedvetlenül ácsorgott, mert öltönyt kellett felvenniük, de páran, mint például Beni is, levették, és ingben voltak. (Beni inge egyébként fehér volt, halvány kék csíkokkal, ami illett a ruhámhoz, úgyhogy nyugodtam mondhatom azt, hogy összeöltöztünk.)  Sokan megspórolták a nyakkendőt, de a tanárok nem szóltak érte, azt hiszem őket is hatalmába kerítette a közelgő karácsony.
Maga a csarnok is gyönyörűen fel volt díszítve: a lelátók szélére és a tornaszerekre is fehér, csillogós hópelyheket aggattak, az ajtót meg lufikkal rakták körbe. Az egyik oldalon pedig asztalok álltak különféle italokkal, ami az amerikai filmek báljait juttatta eszembe. Az összképet csak a padlóra leterített zöldes szőnyeg rontotta el, amire azért volt szükség, hogy a magassarkúkkal ne legyen felsértve a pálya.    
--Álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen szép lesz --suttogtam Lisette-nek, aki egyetértően bólogatott.
--Szerintem is gyönyörű. Sikerült a legtöbbet kihozniuk a csarnokból ilyen rövid idő alatt.
Bemutattuk Beninek Ericet, majd Rafit, azután pedig mind megismerhettük Petit. Első látásra számomra nem volt túl szimpatikus, de ahogy Monóra nézett! A szeme elárulta, hogy odavan érte. Kíváncsi vagyok, ez volt-e az első randijuk (már ha nevezhetjük ezt a helyzetet annak).
Az eddig csendes termet hirtelen zene töltötte meg a terem sarkaiban álló hangszórókból. Egy végzős fiú kezelte a zenét, rögtön karácsonyi mixekkel kezdett. Nem sok kedvünk volt táncolni (főleg nem erre), ezért inkább felültünk az egyik lelátó tetejére. A fiúk beszédbe elegyedtek, aminek örültem, mert féltem, hogy Beni majd egyedül érzi magát a társaságunkban. Mi a lányokkal gyorsan csekkoltuk, hogy ki-kivel jött.
Leont láttuk Emma társaságában inni, Ági és Áron pedig tőlük nem messze beszélgettek. Az ő párosaikon meglepődtünk, viszont volt, akiken nem. Ivana, Aida és Lea egy-egy felsőbb éves sráccal táncolt, Zsani meg Márkkal.
--Azta, vajon hogy bírja elviselni őket? --követtem Mono tekintetét, és rájöttem, hogy Márkról beszél.   
--Szerelem --hajolt oda Peti, majd átkarolta Mono vállát. Ezt épp úgy mondta, mintha neki is nehezére esne elviselni minket, de Mono kedvéért megteszi. (Kedves tőle.)
Később, mikor már a dj-nk megunta a karácsonyi számokat, mi is lementünk táncolni. Emmáék csatlakoztak hozzánk, amit nem bántunk, és bár - szerintem - egyikünk se tud rendesen táncolni, remekül éreztük magunkat. Néha, mikor teljesen kifulladtunk, megszólalt néhány lassú szám is. Ezek közben Beni vállára hajtottam a fejem, majd a számok végén kivétel nélkül megcsókoltuk egymást.
Mikor időt szakítottam rá, hogy kimenjek mosdóba, összefutottam Szabinával. Elmesélte, hogy mennyire cuki a partnere (egy tizedikes srác), és mindenképp elhívja valahová, ha ő nem teszi meg. Egy darabig áradozott nekem, majd otthagyott, és sietett vissza a sráchoz.
A mosdóból visszafelé Márkkal találtam szembe magam.
--Épp téged kerestelek --mosolygott rám halványan.      
--Tényleg? --meglepődtem, hisz napok óta alig váltottunk pár szót.
--Igen. Ezt találtam délután --vette elő a nyakláncomat a zsebéből. A bilincses nyakláncot, amit tőle kaptam a szülinapomra. Azt a láncot, amit azóta le se vettem. Automatikusan a nyakamhoz kaptam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg elvesztettem.
--Ó! Én... nem is tudtam... szóval észre se vettem, hogy elhagytam.
--Azon gondolkodtam --sütötte le a szemét Márk --, hogyan is távolodtunk el ennyire egymástól? Régebben, ha ránéztem a saját láncomra rögtön eszembe jutottál, most meg olyan, mintha valami távoli ismerősök lennénk, akik csak kényszerből jópofiznak egymással.
--Tudom --suttogtam. --Csak... nekem ott van Beni, neked meg Zsani, és...
--Értem én, de barátok vagyunk. Részemről, ha Zsani ezt nem tudja elfogadni, akkor fel is út, le is út, vége.
--Komolyan? Képes lennél ezért szakítani vele? --kérdeztem hitetlenkedve. 
--Persze. A barátság mindenek előtt --mosolygott rám.
Gondolkodás nélkül magamhoz öleltem.
--El sem hiszed, mennyire hiányzott az együtt töltött idő --súgtam a fülébe.  
--Pontosan tudom --suttogta vissza.
Mikor elengedtük egymást, rögtön mögém lépett, hogy felcsatolja a láncom.
--Meg is van.
--Köszi --fordultam oda hozzá.
Pár centi választott el minket, és szó nélkül néztünk egymás szemébe. Úgy éreztem, mintha... mintha...
Talán egy perc is eltelt így, amikor megjelent Emma.
--Bocsi. Megzavartam valamit? --kapkodta a fejét kettőnk között. --Csak gondoltam megnézem, hol vagy ilyen sokáig --nézett rám.
--Semmi, már úgyis indultunk vissza --szóltam. Még egy utolsó pillantást vetettem Márkra, majd Emmával karöltve mentünk a terembe.
--Mel! --kiáltott utánam Márk, mire visszafordultam az ajtóból. --Egyébként csodálatos a ruhád.
Mint mindig, most se tudtam, mit mondhatnék a bókra, így csak elmosolyodtam. 
Odabent még mindig javában tartott a buli, mindenki táncolt, vagy éppen frissítőt ivott oldalt, senki se volt a lelátókon. Beni szinte a semmiből tűnt fel mellettem, és megkérdezte, hol voltam.
--Beszélgettem.
Nem kellett mondanom kivel. Beni egy pillantást vetett a nyakamban lógó láncra, és a szeméből rögtön látszott, hogy tudja. Nem szólt semmit, az arca rezzenéstelen maradt, de bármit megtettem volna, hogy kiderítsem mit gondol most. Mérges? Megint féltékeny? Vagy valami teljesen más jár a fejében?     
Egyetlen megjegyzés nélkül húzott a tánctérre, majd még egy fél órányit táncoltunk, mielőtt jöttek értünk. Elköszöntem a lányoktól, még utoljára egyeztettük a szilvesztert, aztán Benivel elindultunk. Beszélgettünk, semmi jel nem utalt arra, hogy haragudna rám, a parkolóban is csak azért puszival búcsúzott, mert értem apukám jött.
--Hiányozni fogsz --öleltem át idén utoljára.
--Elrohan az a pár nap. Nem sokára megint itthon leszek --felelte könnyed hangon.
Hazafelé csak pár szót meséltem apának, gondoltam úgy se érdekelné igazán. Otthon anyát Janka szobájában találtam, épp mesét készült mondani neki, így ott áradoztam az estémről, a bálról, meg úgy igazából az egész napomról (elmegy ez mesének).
Egy gyors zuhany után úgy dőltem az ágyamba, mint akit kupán vertek. Úgy éreztem, képes lennék napokig aludni...
    

2012. december 26., szerda

December 21., Szerda

Vannak olyan napok az életben, mikor semmi se történik, vagy épp ellenkezőleg: annyi dolgod van, hogy levegőt venni sincs időd. Ez utóbbi volt a helyzet velem is. Az elmúlt egy hétben minden szabad délutánomat táncpróbán töltöttem, tanultam a félév előtti dogákra, közben pedig próbáltam nem elhanyagolni a lányokat, Benit vagy éppen a családomat. Sajnos ebbe a szoros időbeosztásba nem fért bele a naplóírás. Pedig lett volna említésre méltó dolog...
Bármennyire is próbáltam kerülni őket, egyre többször láttam Márkot és Zsanit a folyosón. Mostanában kevés időt töltöttem Márkkal, de azt se éreztem teljesnek. A beszélgetéseink rövidek és felszínesen voltak. Azt hiszem mindketten éreztük, bár nem mondtuk ki, hogy ennek köze van Zsanihoz. Nem kellettek hozzá szavak, hogy tudjam, az A-s lány féltékeny lenne, ha gyakran látna Márkkal. Ugyanez volt anno Benivel is, csak éppen ő felfogta, hogy nincs miért aggódnia. Nem vagyok benne biztos, hogy erről Zsanit is meg tudnánk győzni.
Így ismét visszatértünk a "csak osztálytársak"-szintre. Sajnos. Nagyon hiányzott, hogy valaki elterelje a figyelmemet a fellépésről. Mert erre nem találtam megfelelő személyt: a lányok ugyan mindenféléről beszéltek nekem, de valahogy mindig előkerült a téma; Beni pedig úgy próbált megnyugtatni - kevés sikerrel -, hogy azt bizonygatta, remek leszek. Jó volt ezt hallani, de valahogy nem könnyített a helyzetemen. 

Mindeközben megsokszorozódott a Csongorral váltott "beszélgetéseim" száma is. Szinte mindig mondtam neki valamit, mikor rajtakaptam, hogy bámult vagy csak simán vigyorog rám (aminek az okát egyébként nem tudom). Ezt persze ő se hagyta szó nélkül, így jópár órán veszekedtünk folytott hangon. Vagyis... én ideges voltam, ő meg nevetett rajtam. Nem, szerinte ez nem veszekedés, de mindegy.
Tegnap aztán rájöttem, hogy van egy teljesen más oldala is.     
Az egyik órán megint szóba került a táncunk, engem meg szokás szerint elkapott a remegés, de ezt egyedül Csongor vette észre.
--Ne görcsölj már ennyire! Ez azért nem olyan véresen komoly dolog --mosolygott rám kedvesen (!). --Ha elrontod, majd nevetsz egy jót a többiekkel együtt!
Elsőre fel sem fogtam mit mondott. Tanácsot adott, érdekelte, hogy mi van velem! Ez... meglepő volt tőle.
--Nem tudtam, hogy szorult beléd kedvesség is --néztem rá felvont szemöldökkel. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ő ilyen is tud lenni.
--Pedig de. Bármennyire is nehéz elhinni, de néha törődök az emberekkel.
--De... ezt nem értem... --gondolkodtam hangosan. --Szóval... te nem vagy teljesen magadnak való? --kérdeztem, mire csak megrázta a fejét. --Akkor mégis miért vagy mindig fekete ruhában, és miért ez a haj?
--Mert én így érzem jól magam --vonta meg a vállát.
--De nem zavar, hogy így az emberek elkerülnek, és egyedül vagy?
Nagyon sóhajtott.
--"Tán fáj a csillagoknak a magány, a térbe szétszórt milljom árvaság?"
--Tessék? --Tisztán értettem, hogy mit mondott, nem azért kérdeztem vissza, csak... nem tudom mit akart ezzel. Vagy egyáltalán mi volt ez.
--Ezek Tóth Árpád szavai. Azon lepődtem volna meg, ha felismered --vette elő újra azt az idegesítő vigyorát.
--Egy vers? Te egy versből idéztél? --Ezen most tényleg meglepődtem. Mik ki nem derülnek róla! Ezalatt a pár perc alatt többet megtudtam róla, mint az eddigi - kábé - három hónap alatt. Vicces, hogy mennyire félre lehet ismerni egy embert. Eleve kinézet alapján nem lehet megítélni senkit, erre már rájöttem, de ezek szerint az első beszélgetés után kialakult vélemény se mindig tisztán tükrözi az adott személyt. Ez most egy olyan lecke volt az élettől, amit sose felejtek el. --Tudod mit? Nem számít --legyintettem. Ha a helyzetét egy versből vett idézettel akarja párhuzamba állítani, akkor tegye azt. --Köszönöm.
--Mit? --most rajta volt a meglepődés sora. Látszólag fogalma sem volt róla, mit is köszöntem meg neki.
--Amit a fellépéssel kapcsolatban mondtál, hogy nem kell túlreagálni. Igazad van.
Még akart valamit mondani, már nyitotta a száját, mikor az ofő ránk szólt, hogy fejezzük be a beszélgetést. Nem is bántam. Ennyi egyelőre elég volt belőle, így is szükségem lesz egy kis időre, mire megemésztem a hallottakat.      
Óra után a lányok természetesen rögtön letámadtak, hogy mégis milyen közös témánk van Csongorral, de nem árultam el nekik, amit megtudtam. Ha akarná, akkor úgyis elmondaná mindenkinek. De úgy tűnik neki jó így, és ennél több nem is számít.

Ma reggel elég kómásan ültem a kocsiban, de szinte azonnal felébredtem, mikor Patrik megszólalt.
--Este beszéltem Jeremyvel.
--Tényleg? Még él? --kérdeztem meglepetten. --Mit mondott?
--Talán visszajön januárban --vonta meg a vállát. Úgy csinált, mint akit nem is érdekel a dolog, pedig biztos, hogy ő lenne a legboldogabb, ha Jeremy megint itt lenne. --Még meg kell beszélnie a dolgot otthon, és az iskolákkal is. Meg persze nekem is szólnom kéne anyuéknak, nehogy megint balhé legyen belőle.
--Persze --bólogattam. --Azért remélem, hogy beleegyeznek.
--Azt hittem neked van pasid --vigyorgott rám.
--Naaaaa! Nem azért! --bokszoltam bele a vállába nevetve. 
A suli ajtajában (belül) Laura várt minket. Patrik rögtön lesmárolta, de mint kiderült, a lány most rám várt. A holnapi nappal kapcsolatban mondta, hogy még szeretnének egy legeslegutolsó próbát tartani, hogy minden biztosan tökéletes legyen. Ruhával együtt. Jókor szóltak, de legalább ma csak öt óránk volt, így simán haza tudtam menni a melegítőért. Bármennyire is meglepő, de Csongor szavai elűzték a félelmemet, és már nem idegeskedtem. Lesz, ami lesz. Ha bénázok, majd röhögök egy jót magamon. Ennyi.
A nap szinte elröpült, a tanárok meg se próbáltak tanítani. A legtöbb órán filmet néztünk, vagy énekeltünk. A szünetekben odakint hógolyóztunk, mert úgy néz ki végre esély van a fehér karácsonyra: három napja megállás nélkül szállingózik a hó, és a meteorológusok szerint ez még csak a kezdet. Mikor már teljesen átfagytunk, a büfében vettünk magunknak forrócsokit és narancsos muffint. Ráadásként órák között szólt a zene: bár többségében karácsonyi, mi nem bántuk. A lányokkal végig énekeltünk, meg táncoltunk, amivel szereztünk néhány vidám pillanatot a körülöttünk lévőknek. Viszont figyelemelterelésnek is kiváló volt: hógolyózás közben a fiúk velünk foglalkoztak, egészen addig, amíg a többi lány meg nem dobálta őket. Akkor persze mi is kaptunk elég rendesen...
Töri után villámsebesen mentem haza, ebédeztem, majd rohantam, vagyis a hó miatt inkább csúszkáltam vissza a suliba, kezemben a sporttáskámmal. Pont kicsengetésre értem oda, a tömeg miatt kissé nehezen, de bejutottam az épületbe. A csarnokban megkerestem a többieket, majd a szervező tanár kérésére elmentünk átöltözni. Ábel még nem érkezett meg a havazás miatt, de azt mondták nem is várunk rá. Ez csak egy próba, megoldjuk nélküle is.
Minden fellépő a lelátón ült, és hát voltunk egy páran: Ági zongorázni (bár most nem tudja elpróbálni a darabját, de a sorrend miatt eljött), néhány tizedikes lány énekelni, két - szintén tizedikes - fiú pedig gitározni fog. Ezeken kívül a végzősök egy színdarabbal készültek, nekünk meg ugye ott van a táncunk... A tanár úr még maga se tudta mi lesz a sorrend, de azért lelkesen magyarázott. A folyosón kell majd várakoznunk, amíg ránk kerül a sor, utána pedig a lelátóra felülni (ki lesz majd jelölve a helyünk).
--Jól van, azt hiszem megvan! --kiáltott fel a tanár pár percnyi gondolkodás után, amit a jegyzetfüzetébe bújva töltött. --A lányok karácsonyi éneke kezd majd, utána jön a tánc, a gitáros fiúk, aztán a színdarab, végül pedig a zongora. Igen, ez jó lesz!
--És uram, a zongorát ki hozza majd be? --kérdezte Ági halkan.
--Megoldjuk, ne aggódj! Beállítjuk a sarokba, és majd a végzős fiúk begurítják, ha lement az előadásuk! Rendben, akkor próbáljuk el!
Mind kivonultunk az öltözők folyosójára, és vártunk. Laurát odaállítottuk az ajtóba, hogy figyelje mikor végeznek a tizedikesek. Az ének viszonylag hamar lement, közben meg minden reményünk elszállt, hogy Ábel ideér. Belépve, a csarnok egyik lelátóján megláttuk a lányokat, a másikon pedig a tanárt.
--Felém forduljatok! --kért minket.
--Asszem nagy rám a gatya! --súgta oda Szabina, mielőtt beálltunk. --Le fog csúszni!
Válasz helyett csak biztatóan rámosolyogtam, majd mielőtt feleszméltem volna, már meg is szólalt a zene. Odafigyeltem minden lépésre, közben próbáltam mosolyogni, ahogy tanultuk, és szerencsére semmit se rontottam el.
--Szép volt! --tapsolt Ábel az ajtóban állva. Nem tudom, mikor érkezett, de az arcán láttam, hogy büszke ránk.
Gyorsan felültünk mi is a lelátóra, majd a főpróba további részén Ábellel beszélgettünk. Adott még pár tanácsot, hogy mire figyeljünk jobban, illetve meghallgatta a ruhával kapcsolatos gondjainkat (Szabinára ugye nagy a gatya, Beninek nyomja a lábát a cipő, egy másik lánynak meg rossz a cipzár a pulcsiján). Ezzel kapcsolatban csak annyit mondott, hogy holnapig próbáljuk meg otthon orvosolni a bajt.
Öt körül végeztünk, és átöltözhettünk (kezdtünk fázni a melegítőben).
--Hazakísérlek --szólt Beni, mikor kiléptem az öltözőből.
--Köszi! --nyomtam egy puszit az arcára.
Kézenfogva sétáltunk a sötét, havas utcákon, és a karácsonyról beszélgettünk. Mi itthon leszünk, de Beniék elutaznak az ünnepekre, így holnap lesz az utolsó nap az évben, mikor találkozunk. Még nem tudom, hogy fogom kibírni nélküle, de megígérte, hogy ír majd, felhív, és Skype-on is beszélhetünk. Vagy negyed óráig álltunk ölelkezve a kapunkban, mikor már mindketten elkezdtünk fázni, és szinte teljesen belepett minket a hó.
--Biztos nem jössz be? --néztem Benire reménykedve, de ő csak megrázta a fejét.
--Nem akarok zavarni, meg amúgy is várnak otthon.
--Jól van, akkor... Vigyázz magadra!--Ne aggódj! --mondta, majd búcsúzóul megcsókolt. --Holnap még találkozunk! Szia!
--Szia!
Még egy darabig integettem utána, majd mikor befordult a sarkon én is bementem.            

2012. december 24., hétfő

Boldog karácsonyt!

Minden olvasómnak szeretnék nagyon boldog karácsonyt kívánni! 



Az új részt sajnos még elkezdeni se volt időm, így nem tudok ilyen karácsonyi ajándékkal szolgálni, de ígérem, hogy a két ünnep között mindenképp felkerül majd egy (vagy talán kettő...) bejegyzés. :)

With Love: Rebeka

2012. december 19., szerda

December 15., Csütörtök

Nincs ahhoz fogható érzés, mikor reggel mosolyogva ébredsz, és ez a vidámság meghatározza az egész napodat, bármi is történjen közben. Velem pont ez volt a helyzet ma.
Első csengetésre kinyomtam az ébresztőmet, majd a sötétség ellenére szó szerint felpattantam. A földön szétszórt cuccaimban (párnák, cipők, tankönyvek) bukdácsolva mentem ki a fürdőbe, ahol aztán hosszú percekig tollászkodhattam a tükör előtt - mostanában csak nekem van erőm korán kelni, így nincs aki sürgessen. A konyhába leérve még mindig nem találkoztam senkivel, így kénytelen voltam egyedül felkutatni a kenyérpirítót. Jó nagy zajjal járt, mit ne mondjak.
Már a táskámat is lehoztam az emeletről, mikor a szüleim reggeliztek. Gyorsan üdvözöltem őket, összekócoltam Janka amúgy is kócos haját, majd elindultam a suliba. Ma kénytelen voltam gyalog menni, mivel Patriknak nem volt első órája. Máskor talán irigykedtem volna, de ma még örültem is annak, hogy sétálhatok. Nyirkos idő volt köddel, az orromig se láttam, így nagyon kellett figyelnem hova lépek. Épp ezért lepődtem meg, mikor valaki megbökte a hátam. Gondolhattam volna, hogy Márk az (csak ő lakik ismerős a környéken), mégis akkorát ugrottam, hogy a barátom percekig röhögött rajtam.
--Bocsi, de ez haláli volt --támaszkodott a vállamra nevetve.
--Örülök, hogy ilyen jól szórakozol azon, hogy majdnem szívinfarktust kaptam! --mondtam sértődöttséget tettetve.
--Jó, tényleg bocsi. De ugye nem haragszol? Hmm? Hmm? Hmm? --kérdezgetett folyamatosan, mivel nem válaszoltam. Még a fejemet is elfordítottam, de esélyem se volt ellene, mert beállt elém. --Szóval?
--Jajj, dehogy haragszom! --mosolyogtam rá. --Csak vicces volt nézni, ahogy azon görcsölsz, hogy most megutáltalak-e.
--Ezt nem hiszem el --lökött arrébb vállal, amolyan baráti stílusban.
Miközben ezen nevettünk, eszembe se jutott a tegnapi nap. Azt hittem Gabó szavai rányomják a bélyegüket az egész hetemre, de még az se rontotta el a kedvem, mikor megláttam őt is a suli felé közeledni. Nem éreztem az ég világon semmit. Ha nincs Márk, talán a szavai jobban fájtak volna, de így csak felületi sebeket ejtettek rajtam, amik pár óra múlva már el is tűntek az emlékükkel együtt. Mintha semmi se történt volna. És talán ez így is van rendjén. Az életben nagyon sok olyan dolgot fognak még nekem mondani, amik - ha igazak, ha nem - fájni fognak. Nem szabad mindenen kiborulnom, mert akkor sírással tölteném az időmet. És én nem akarom elvesztegetni az életemet. Élvezni akarom a fiatalságomat, ameddig csak lehet.
Nem tudom mennyire illik ehhez a gondolkodáshoz, de egyszerűen levegőnek néztem Gabót. Ő se próbált meg beszélgetést kezdeményezni (hogy esetleg bocsánatot kérjen), de ezt nem is csodálom: Márk elővette a gyilkos pillantását, amit Benivel szemben is rendszeresen alkalmaz.
A suli folyosóján aztán számomra meglepő dolog történt: az egyik pillanatban Márk arrébb lépett, majd az őt köszöntő Zsani megcsókolta! Gyorsan elfordítottam a fejem, mert nem akartam bámulni, de azért szíven ütött a dolog. Sejtettem én, hogy járnak, de azért titkon (még magamnak se mertem bevallani) reméltem, hogy nincs köztük semmi. Nem értem, miért érzek így. Hisz Márk is csak a barátom, pont úgy, mint Paloma, és annak örülök, hogy ő együtt van Rafival, szóval ugyanúgy örülnöm kéne most is... De nem. Valamiért megint csak azt a furcsa szorítást tapasztaltam a mellkasomban, amit pár nappal ezelőtt is, csak most sokkal erősebben. Nem, már nem igazodok ki saját magamon se.
Mint minden csütörtökön, ma is osztályfőnöki órával kezdtünk, és Kelemennek szokás szerint rengeteg mondanivalója volt, az is legfőképp a tegnapi napról. Először leszidta Gabót és Tomit, amiért másokat piszkálnak, majd bocsánatot kellett kérniük mindenkitől, akit valaha megbántottak (Gabónak tőlem is, de nem tűnt túl őszintének). Ezzel kapcsolatban kábé húsz percet beszélt arról, hogy nem vagyunk egyformák, de ez nem azt jelenti, hogy bántani kell másokat ezért, mert nem olyanok, mint például a filmek által mutatott szépségideál. (Ezen, és még pár másik mondaton sokáig kellett gondolkoznom, hogy felfogjam mit jelentenek, mert az ofő imádja a többszörösen összetett mondatokat, és azért ezekhez elég korán volt.) Volt még szó az erőszakos viselkedésről is (ez célzás volt Márknak), a félévi jegyekről, hogy még javítsunk szünet előtt, illetve a bálról, hogy az osztályunkból fellép-e valaki. Nagyon meglepődtem, mikor Ági feltette a kezét! Kiderült, hogy ő zongorázni fog. Eddig nem is tudtam, hogy játszik valamilyen hangszeren. Kíváncsi leszek rá. :)
Az első szünetben felvittem a cuccom az angolteremhez, majd Lisette-el kimentünk a folyosóra beszélgetni. Elmondtam neki, hogy láttam Márkot Zsanival... Kicsit felháborodott azon, hogy pont egy ilyen lányt talált magának. Egyetértettem vele, és arra a következtetésre jutottam, hogy biztos ezért az a furcsa érzés, ha rágondolok. (Szóval örülnék neki, ha találna valaki hozzá illőt, és boldog lenne vele, de pont Zsani... Nem, azt nem.)
--Képzeld, hívott este Monó --mesélte Lis. --Azt tanácsolta, hogy a bálra vegyük meg a ruhát, mert nála töltjük a szilvesztert...
--Ezt kijelentette, vagy kérdezte? --szakítottam félbe.
--Kijelentette --mosolyodott el. --Na, de azért, mert az apjának lesz valamilyen fogadása, és muszáj rendesen felöltözni. Semmi farmer, vagy esetleg szoknya: csakis ruha. Igazából kérte, hogy menjünk, mert neki mindenképp ott kell lennie, és nem akar unatkozni.
--Értem. Hát majd megkérdezem otthon, de szerintem biztos elengednek.
--Oké. Amúgy arra gondoltam, hogy suli után bemehetnénk a városközpontba nézelődni egy kicsit --vetette fel az ötletet. --Tudod, ruhák, meg karácsonyi ajándékok, szóval ilyesmi.
--Majd írok anyának következő szünetben --mondtam, aztán visszamentem a terembe, mert megszólalt a csengő.  
Valamiért ma egy elég vidám angolunk volt, énekeltünk, és lefordítottuk a zenék szövegét. Volt karácsonyi szám (Jingle Bells természetesen...), Green Day a fiúk kedvéért, Beatles (biztos a tanárnő szereti), néhány szerelmes Taylor Swift-dal a lányoknak, meg valami ismeretlen borzalom. És rájöttünk arra, hogy Miss Bone-nak tök jó hangja van! Ő kezdte az éneklést, meg segített eltalálni a dallamot, így vettük észre. Meg az is kiderült, hogy bár általában szigorú, és sokat követel, de igazából aranyos és kedves, főleg a laza, játékos órákon (gondolom ilyen lehet sulin kívül is). 
A nap további része is gyorsan telt, a legtöbb szünetet az udvaron töltöttük, mert kicsit túl sok volt az energiám, így kellett egy kis séta. A többiek próbálták ezt tolerálni, de persze egy idő után elegük lett belőlem, így föci előtt már egyedül mentem ki. Szerencsém volt, Beni épp tesiről jött, de mikor meglátott, rögtön mellé lépett. Egy csókkal köszöntött, és még utána is percekig álltunk egymás karjaiban. A vállába fúrtam a fejem, és beszívtam az illatát: tesi után megfürödhetett, mert üdítő, citrusos illatot árasztott. Annyira jó érzés volt átölelni!
--Mitől van ilyen jó kedved? --kérdezte arra utalva, hogy ugrándozva mentem mellette, miközben kéz a kézben sétáltunk a suli felé.
--Nem tudom, csak úgy --feleltem vigyorogva.
--Az jó --mosolygott rám, gondolom nem volt teljesen biztos benne, hogy a barátnője normális.
Már léptünk volna be az ajtón, mikor valaki Beni nevét kiáltotta. Megfordultam, és egy számomra ismeretlen fiút láttam felénk közeledni, akiről kiderült, hogy Beni osztálytársa és egyben legjobb barátja: Tibi. Miután bemutatkozott, együtt mentünk a B-sek terméhez, közben pedig jól megnéztem magamnak ezt a Tibort. Viszonylag alacsony srác, párcentis hajjal és sötétbarna szemekkel, és imád viccelődni. Az alatt a pár perc alatt, amit a folyosón sétálva töltöttünk, legalább húsz poént sütött el. Egyszer összenéztünk Benivel, és kábé az volt a tekintetében: Tudom, hogy egy kicsit zakkant, de azért én kedvelem.
A termük előtt szerettem volna elköszönni Benitől, de Tibi nem akarta abbahagyni a dumálást. Már köhögtem, a pillantásommal próbáltam jelezni, hogy hagyjon minket kettesben, de nem vette az adást.
--Tibi! Nem kell neked házit írnod? --kérdezte tőle Beni.
--Nem volt --legyintett --, tudod, dogát írtunk.  
--És nincs valami dolgot még óra előtt? --célozgatott tovább Beni.
--Nem, nincs.
--Ajj, a fenébe, Tibi! Kettesbe maradhatnék végre a barátnőmmel?
--Ó, hát miért nem ezt mondod? --röhögte el magát Tibi, majd végre bement.
--Bocs --nézett rám Beni. --Amúgy jófej, meg minden.
Erre nem reagáltam semmit, csak adtam egy puszit a szájára, és megfordultam. Ahogy sejtettem, Beni megragadta a karom, magához húzott, és megcsókolt. Azután már tényleg rohannom kellet, hogy még Carl előtt beérjek órára. 

Három körül léptünk ki Lisette-el és Palomával a suli kapuján, de már sötét volt az égen lévő felhők miatt. Még nem esett a hó, de az idő elég hűvös volt hozzá. Anya szó nélkül elengedett központba a csajokkal, aminek nagyon örültem. Jó volt sétálgatni, és bámulni a kirakatokat, közben meg beszélgetni. Szóba került mindenféle: Márk és Zsani, a téli bál, a szilveszter Monónál, illetve lehetséges pasikat kerestünk Lisnek. :)
Először egy aprócska ajándékboltba mentünk be, ahol a rokonainknak kerestünk valamit (bármit!) karácsonyra. Végül, csak egy hógömböt vettem Jankának, de Palomának és Lisnek sikerült mindent elintézniük már most. Vajon én mit adok anyáéknak és Patriknak? Ötletem sincs.
--Hűűű, ide menjünk be! --kiáltott fel Lis, mikor elmentünk egy viszonylag olcsó ruhabolt előtt, aminek a kirakatában báli ruhák voltak. Mi még fel se eszméltünk, mikor már be is lépett az ajtón, úgy kellett utánarohannunk.
--Azta --ámultam el, mikor megláttam az üzlet díszítését. Már teljes volt a karácsonyi hangulat: a magnóból Last Christmas szólt éppen, a fogasok felett mindenhol színes girlandok voltak, a pénztár fölé pedig piros gömbök (karácsonyfadíszek) voltak felaggatva.
Az eladó megkérdezte, hogy miben segíthet, mi pedig röviden felvázoltuk neki az eseményt, amire ruhát keresünk. Perceken belül egy tucatnyi gönccel a kezeinkben vonultunk a próbafülkékbe, majd egymás között cserélgetve próbáltuk megtalálni a tökéletest. Talán fél órát töltöttünk bent, de Paloma nem talált megfelelőt, én meg nem tudtam dönteni egy kék és egy zöld ruha között. Lis volt az egyetlen, aki már most megvette, jobban mondta félrerakatta, az ő ruciját: egy rózsaszín-fekete csíkos, térdig érő ruhát, ami szerintem teljesen hétköznapi, bármikor felvenném suliba is, de ha Lisette-nek ez tetszik, én nem szólok bele.
Ezután még sétáltunk egy kicsit a főtéren, mert annyira gyönyörű ott minden! Középen egy hatalmas, feldíszített karácsonyfa állt, körben, a padok melletti kis fákon pedig világító égősorok voltak. Mindez sötétben valóban hangulatos volt, ha nem lett volt olyan hideg le is ültünk volna, de így csak mentünk egy kört, és vettünk sült gesztenyét egy árustól.
Hatalmas öleléssel búcsúztunk el egymástól a lányokkal, kábé ugyanakkor jöttek mindhármunkért. És bár holnapra elég sok házit kaptunk, de nem bántam meg, hogy eljöttünk csavarogni egy kicsit.  

2012. december 15., szombat

December 14., Szerda

Nem is tudom volt-e már olyan hetem a suliban, amikor nem történt velem semmi rendkívüli. Szerintem nem, sőt, ha így folytatódik, akkor nem is lesz soha. Komolyan, néha visszasírom a régi, unalmas életemet. <sóhaj> Legjobb lesz, ha az elején kezdem...

Reggel korán értem be a suliba, alig volt valaki a teremben rajtam kívül. Talán épp ez hozta meg a bátorságomat.
Stella szinte még be se tette a lábát a terembe, mikor Gabó és Tomi már elkezdték különféle (nem túl szép) jelzőkkel illetni. A szlovák lány eleinte nem reagált rájuk, de azt vettem észre, hogy a szája széle remegett, és egyre nagyobbakat nyelt. Biztos voltam benne, hogy a sírás határán állt, és ezt a fiúk is észrevették, mert sokkal hangosabban nevettek. Gabó szinte kitámolygott a teremből, annyira röhögött. Eszembe jutott egy mondat, amit valamelyik filmben hallottam: "Kétféle gonosz létezik: aki gonosz dolgokat tesz, és aki látja, hogy más gonoszat tesz, de nem próbálja megakadályozni." Akkor döntöttem úgy, hogy utána megyek, és megmondom neki a magamét. Hiba volt.
--Gabó! --ragadtam meg a pulcsijának az ujját. --Most már elég lesz. Igazán leszállhatnátok Stelláról.
Egy percig csak némán bámult rám, de utána az arca egy olyan kifejezést öltött, ami nagyon nem tetszett.
--Ugyan mit érdekel az téged? --kérdezte kissé hangosabban a kelleténél. --Semmi közöd ahhoz a tehénhez. Úgy csinálsz, mintha olyan nagy barátnőd lenne. Pedig nézd csak meg, ég és föld vagytok! Őt a lovakon és a tanuláson kívül talán csak a kajálás érdekli. --Fogalmam sem volt, mire megy ki ez az egész, mit akar kihozni ebből a beszélgetésből, de egyre több arc fordult felénk. --Te meg játszod itt a nagy védelmezőt, közben minden gondolatod a fiúk körül forog. Mondd, kivel nem volt még viszonyod? Vagy azt kérdezzem, hogy ki lesz a következő? --Azt hiszem, elkerekedett szemmel bámultam rá, és nem volt szükségem tükörre, hogy ezt megállapítsam. Éreztem. Ahogy azt is, hogy a levegő beszorult a mellkasomba, pedig a java még hátra volt. --De leginkább arra lennék kíváncsi, hogy szoktál azon gondolkozni, hogy mekkora ***** vagy?
--Tessék? --suttogtam, de a sokktól alig tudtam kinyögni ezt az egyszerű szót.
--Most aztán túllőttél a célon! --Márk szinte a semmiből termett ott mellettem, aztán olyat tett, amit sose gondoltam volna: behúzott egyet Gabónak! A szememben lévő könnyek úgy döntöttek, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy kibuggyanjanak, ehelyett inkább minden idegszálammal a fiúkra összpontosítottam. Nyugodtan mondhatom, hogy minden a feje tetejére állt: Gabó az orrát szorongatta, amiből ömlött a vér, közben pedig válogatott szidalmakkal illette Márkot, aki szikrákot szóró szemekkel kelt éppen a védelmemre, és felháborodott azon, hogy Gabó ilyeneket mert mondani nekem. A hangzavar és a tömeg természetesen a tanároknak is feltűnt. Na és ki ért oda először? Németh Attila.           
--Mi folyik itt? --kapkodta a fejét a két fiú között. --Már megint veled van baj? --szegezte a kérdést Márknak, de választ se várva fordult felém. --Csak azt ne mondd, hogy ennek is te vagy az oka!
Nem válaszoltam, csak a cipőm orrát tanulmányozva próbáltam elsüllyedni, de valamiért a padló nem akart megnyílni alattam.
--Jól van. Te, fiam menj a mosdóba! És előre hajtsd a fejed! --mondta a tanár Gabónak. --Kiss! Keresed meg a takarítónőt! --szólt oda egy tizedikes lánynak, aki ott bámészkodott. --Te pedig gyere velem! --fogta meg Márk karját, majd végigvezette a folyosón. Mielőtt elindultak volna a lépcsőn, még visszafordult. --Ó, és szóljatok a másik fiúnak, hogy jelentkezzen a tanáriban, ha már nem vérzik az orra! Várni fogjuk.
A tömeg lassan szétszéledt, én meg ott maradtam egyedül. Forró könnycseppek folytak végig az arcomon, mikor Lisette megtalált a sarokban. Riadtan nézett rám, nem értette miért ülök a folyosó falának dőlve, de nem szólt semmit, csak felhúzott, és bekísért a mosdóba megmosni az arcomat.
Csak akkor kérdezett, mikor már kicsit megnyugodtam.
--Mi történt?
--Stella... már megint bántották, és én... megpróbáltam beszélni Gabóval... de mindenfélét mondott rám... és akkor Márk... megütötte... majd jött Németh... és biztos kapni fog valamit... --szaggatottan vettem a levegőt, így nem tudom mennyire volt érthető az, amit mondtam. --Remélem nem rúgják ki! 
--Hú, az komoly! És kint a folyosón?
--Igen... mindenki minket nézett... már megint.
Vettem még néhány mély levegőt, aztán visszamentünk a terembe, mert már legalább 5 perce becsengettek. Ofő nem volt bent, ahogy a fiúk se. Csak azt nem értem, hogy engem miért nem hívtak. Végülis elég sok közöm van a dologhoz, mert Márk miattam verekedett. Vagy csak az számít, amit tett? Ennyire nem nézik az okokat?
Mindenki csendben volt, csak a padtársával váltott pár szót suttogva. A legtöbben már biztosan hallották, hogy mi volt, de néhányan értetlenül néztek körül. Egy fiatal tanárnő jött be, és zavartan ült le. Hát igen, ritka, mikor az osztályunk ennyire hallgatag. Órán is mintadiákok voltunk, szó nélkül olvastuk a szöveggyűjteményt. Mikor megszólalt a csengő, senki se állt fel, tudtuk, hogy történni fog valami.
--Jól van, mit tudtok a verekedésről? --lépett be ofő a terembe.
Csak én tudtam a teljes történetet, a többiek részleteket hallottak belőle, mégis hallgattam.
Elhangzott pár Mi történt? -típusú kérdés, így Kelemen nagyvonalakban elmondta, amit a két fiúból kiszedett. Vagyis annyit, hogy Gabó mondott valami olyat, ami nem tetszett Márknak, ezért megütötte. Ó, ha ilyen egyszerű lenne!
--Tanár úr! --tette fel a kezét Rafi. --És Márk hol van?
--Mindkettőjüket hazaküldtem --felelte Kelemen, majd felém fordult. --Mel, kijönnél egy kicsit?
Kimentem hát, és elmondtam neki mindent. Stellát, Gabó véleményét rólam... A szemem újból könnybe lábadt, de most kibírtam sírás nélkül. Márkra gondoltam, az én nagyszerű barátomra, aki mindig kiáll mellettem, még csak kérnem se kell, és aki akkor is ott van, mikor nem is számítok rá. Szinte biztos voltam benne, hogy én ma délután meg fogom látogatni.

Persze nyílt óra is pont a mai nap volt, ennél rosszabbkor már nem is jöhetett volna.
Szinte még véget se ért a fizika, mikor Aida és Ivana rövid, kötött ruháikban már ki is álltak az ajtóba. Azt hiszem, a következő volt a sablonszöveg, amivel a nyolcadikosokat üdvözölték: "Sziasztok! Töri órára jöttetek? Ez itt a termünk, menjetek be nyugodtan, hátul találtok helyet!" És a nyolcadikosoknak két csoportja volt: a lányok, és a félénkebb fiúk, akik csak megköszönték a segítséget, illetve a talpraesett srácok, akik ott maradtak Ivanáék mellett beszélgetni. Ezt a műsort Palomával és Lisette-el együtt néztük (Monó megbetegedett), majd később Rafi is csatlakozott hozzánk.
--Hallod, ha Gabó itt lenne, akkor én is beverném a képét --mosolygott rám a spanyol srác. --Előbb beszéltem Márkkal, ő mondta mi történt pontosan.
--Mi van vele? Ugye nem rúgták ki?
--Nem, dehogy. Csak osztályfőnökit kapott. --A hír hallatán felszisszentem, de Rafi megnyugtatott: --Nem gáz, csak egy beírás. Teljes mértékben megérte.    
--Úgy gondolod? --kérdeztem hitetlenkedve. Hogy lehet ilyen lazán kezelni egy beírást?
--Persze, Gabó egy barom. Megérdemelte, hogy valaki végre helyreigazítsa.   
Ezzel a témával elvoltunk egy darabig, észre se vettük, hogy már elkezdődött az óra. A barátaim gyorsan a helyükre siettek, és próbálták azt a látszatot kelteni, hogy ők igazából angyalok, és a vendégeink észre se vették, hogy ők nem voltak időben az asztaluknál.
A megfogyatkozott létszámú osztályunk végül nem okozott csalódást, lelkesen beszélgettünk a honfoglalásról, néha nevettünk, ha valaki elrontott egy szót, a közönségünk pedig (mind a tizenvalahány ember) szájtátva figyelt minket. Nem tudom, hogy az angoltudásunk, a téma vagy esetleg az óra dinamikus vidámsága hatott rájuk ennyire, de többen is jelezték, hogy biztosan ide fognak jelentkezni. Hát igen, hiába vágta haza a balhé a nap hangulatát mi még így is meggyőzőek tudunk lenni.

Otthon először megebédeztem, majd leültem leckét írni. Legszívesebben rögtön rohantam volna Márkhoz, de mivel rajtam kívül még senki sem ért haza, így nem tudtam volna kinek szólni, és most nem volt szükségem egy újabb családi veszekedésre.
A holnapi órák többségére fél óra alatt felkészültem, de kettő okozott egy kis problémát: a fizika és az angol. Az előbbinél hiába tanultam meg az összes szabályt, hiába tudtam az összes képletet, és hiába néztem át az összes feladatot, amit együtt megcsináltunk, még így se sikerült megoldanom a házinak feladott három számolást. Gondolkodtam rajta, hogy felhívom Mattet, mert ő fizikából is van annyira jó, mint kémiából (és tényleg megértettem a magyarázatát), de valószínűleg nem ér rá, vagy ha igen, akkor nekem kevés lesz az az egy délután, hogy mindent felfogjak. Végül arra jutottam, hogy majd holnap óra előtt megkérdezem tőle, mikor ér rá korrepetálni.
Angolból meg az okozott problémát, hogy egy levelet kellett volna írnom, amiben egy állásinterjúra jelentkezek valami nagy céghez, csak éppen abból, amit le akartam írni, egy csomó szót nem is ismerek, és hiába nézem meg a szótárban, ugye nem mindent fordítunk szó szerint... Fellapoztam a házban található összes angolkönyvet, hátha találok egy mintalevelet valahol, de persze sehol semmi. Mintha még soha, senkinek nem kellett volna ilyen feladatot megoldania.
Fél öt körül járt, mikor apa megérkezett Jankával, én meg rögtön félreraktam minden könyvemet, hogy lerohanjak beszélni vele.
--Sziasztok! Anya?
--Csak később jön, találkozója van az egyik bútorgyártónkkal --magyarázta apa. --Miért?
--Hát... Csak szeretném megkérdezni, hogy... Szóval nem lenne baj, ha átugranék Márkhoz? Nem volt suliban, és kéne neki a lecke.
Apa nem sokat gondolkodott a dolgon, csak rám mosolygott, és bólintott. Szinte repültem fel a szobámba, hogy magamhoz vegyem a lapot, amire a házikat felírtam neki, meg persze azért, hogy gyorsan csekkoljam magam a tükörben. Pár perccel később már ott álltam a kapujuk előtt, szerintem apa észre se vette mikor léptem ki a házból, olyan gyors voltam. 
A csengetésre a házvezetőnő (vagy talán a dajka jobb szó lenne rá?) jött ki. Elmondtam neki, hogy Márk osztálytársa vagyok, meg a házit hoztam, satöbbi, satöbbi, de szerintem nem igazán érdekelte, mert egy szó nélkül beengedett, majd miután levettem a kabátom és a cipőm, felmutatott az emeletre. Már jártam náluk, szóval tudtam melyik Márk szobája. Az ajtó előtt épp csak arra az időre álltam meg, amíg a szobából meghallottam a választ a kopogásomra.
--Tessék!
--Szia --dugtam be a fejem a szobába, majd megláttam Márkot a playstation előtt, és elmosolyodtam. Mi mással is tölthette volna a napját?
--Heló. Nem számítottam rád --állt fel meglepődve. --Mi járatban?
--Áthoztam a leckét --mutattam fel a nálam lévő papírköteget. --És szeretném megköszönni, hogy kiálltál értem.
--Ugyan, ez csak természetes --legyintett, mintha ez tényleg magától értetődő dolog lenne. Neki talán az is, de nekem nem. Én nem vagyok ehhez hozzászokva.
--Tudod, még soha senki nem tett ilyet... értem --suttogtam.
--Azt hiszed, hogy ez is rólad szól? --kérdezte tettetett iróniával a  hangjában. --Csak azért csináltam, mert titkon utálom Gabót, és végre lehetőségem nyílt rá, hogy orrba verjem.
Ezen mindketten elnevettük magunkat, majd leültünk a padlóra beszélgetni (jó meleg és puha szőnyege). Talán két órát voltam nála, mikor apa felhívott, hogy anya elindult haza, most már én is menjek. Kelletlenül tápászkodtam fel, túlságosan is rövidnek tűnt az idő, amit Márkkal töltöttem. Vele beszélgetni, nem is tudom... bármennyit lehet. Szóval órákig tudunk folyamatosan dumálni, és még akkor is marad mondandónk a másiknak.
--De, ugye nem kaptál ki a beírás miatt? Vagy... apukád tudja egyáltalán? --kérdeztem.
--Tudja, felhívták a suliból --felelte nyugodtan. --Ne aggódj, megértette, hogy miért tettem. Nem volt, és nem is lesz balhé. 
--Akkor jó --mosolyogtam rá, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a nyakába borultam. --Tényleg köszi.
--Ha még egyszer megköszönöd, esküszöm, hogy kidoblak az ablakon! --ölelt vissza nevetve.
Kikísért az ajtóig, majd megvárta, amíg átérek az úton. Mielőtt bementem a házba, még visszaintettem neki.


2012. december 11., kedd

Decemer 12., Hétfő

Ez egy rövid rész, szóval megkapjátok már ma :) 


M végre válaszolt az e-mailemre, és kiderült, hogy tényleg őt jelöltem be facebook-on. Bemásolom mit írt:

Szia Mel! Bocsi, hogy csak most válaszolok, de tagnap értem haza - Lengyelországba. A bátyámnál töltött idő meglehetősen rövid volt, de nem haszontalan, hisz mi lett volna veled, ha én nem találok rád? :)
Rob elmondta, hogy végül is miért szöktél meg, és nagyon remélem, hogy most már minden rendben veled, és rendeződtek otthon a dolgaid.
Egyébként meg, remélem, hogy tartjuk a kapcsolatot, mert tényleg szívesen meghallgatom mi van veled, és talán tanácsot is tudok adni. Persze csak ha te is úgy gondolod. :)
Szóval írj, ha úgy gondolod! M

Még nem válaszoltam neki, hisz annyi minden történt mostanában velem, hogy nem is tudtam, mit kellene elmesélnem neki először. Itthon tényleg rendbe jött minden, legalábbis én úgy érzem anya normálisabban viselkedik velem a szombati lányos csevegés után. Apának volt igaza, biztosan csak a munkája nyomasztotta ennyire. Én is valami ilyesmit éreztem vasárnap, miután az egész napot végigtanultam. Nem is hagytam, hogy bárki hozzám szóljon egészen addig, amíg nem végeztem. Nagyon remélem, hogy megérte a fáradozást, és a héten az összes témazárómat sikerült majd legalább négyesre megírnom.
Az elsőn már ma túlestem, törin. Kelemen szerette volna lezárni ezt az anyagot a szerdai nyíltóra előtt. Ezzel kapcsolatban nagyon remélem, hogy kevesen jönnek, mert bár kívülről nézni nagy élmény, de nekünk megtartani azért már nem annyira...
Az óra utáni szünetben a folyosón összefutottam Márkkal, és nem akartam szó nélkül elmenni mellette, úgyhogy beszélgetni kezdtünk. Eleinte a tézé volt a téma, aztán valahogy felvetődött a hétvége is.
--Hát... elég jól telt --feleltem szűkszavúan a "Hogy telt a hétvégéd?" kérdésére. Nem akartam arról áradozni neki, hogy Benivel milyen romantikusan töltöttük a szombatot. --És a tied?
--Jó volt. Moziban voltam.
--Tényleg? Mikor? És mit néztél meg? --Kíváncsi természetem van, na. :)
--Szombaton. De a pasid nem mondta, hogy találkoztunk? --kérdezte összehúzott szemekkel. --Gondolom együtt voltatok, vagy nem?
--De, de nem említette, hogy összefutott veled... --Gondolkoztam, hogy ez mikor lehetett, és arra jutottam, hogy biztos mikor a mosdóban voltam.
--Az azért túlzás. Mondjuk úgy, hogy köszönés nélkül elfordult tőlünk --mondta, majd gyorsan hozzátette: --Na nem mintha én annyira szerettem volna leállni és beszélgetni vele...
--Valahogy sejtettem --mosolyodtam el. De miért nem mondta ezt nekem Beni? Furcsa. Meg amúgy is... Kivel volt Márk? Mert többes számban beszélt. És akkor leesett: Zsani. Ezt beszélték meg pénteken a teremben. Vajon...?
Hirtelen nagy csend lett, és rájöttem, hogy Márk engem bámul. Valószínűleg kérdezett valamit, és most várta a választ.
--Bocsi, mit mondtál? Én... elgondolkoztam egy kicsit.
--Nem fontos --legyintett. --Gyere, menjünk. Csengettek.
Visszamentünk a terembe, és vártuk... Jobban mondva vártunk egy tanárra, mivel reggel közölték, hogy a tesióráink ma elmaradnak.
Ó, hogy mennyire meglepődtünk, mikor az igazgatóhelyettes jött be! A férfi kábé apával lehet egyidős, fekete haját szinte biztos, hogy festi (egy ősz hajszálat se láttam benne!). Az első negyvenöt percet végigbeszélte a házirendről, úgy általában a kéttannyelvű osztályokról, a londoni utazásról és a téli bálról. Elvileg az összes elsős osztályban megtartja ezt a kis beszédet, hogy biztosan tájékozottak legyünk a suli dolgaival kapcsolatban. Hát, szép próbálkozás volt, de nem igazán tudom hányan figyeltek rá. Én például folytattam egy beszélgetést Csongorral (az a gyerek nem normális!).
--Muszáj bámulnod? --kérdeztem, mikor észrevettem, hogy azzal az idióta pillantásával figyel.
--Nem.
--Akkor mégis miért csinálod? --suttogtam kissé hangosabban a kelleténél.
--Csak jólesik látni, hogy milyen fejet vágsz ilyenkor. Mintha ideges lennél, közben meg félsz tőlem...
--Nem félek tőled! --háborodtam fel. Mégis mit képzel ő magáról?
--Ó, na persze. Ezt mond annak, akit érdekel --vigyorgott rám önelégülten.
--Na jó, nem is értem egyáltalán miért veszekszem veled --fújtattam idegesen. Hogy tud valaki ennyire, de ennyire bosszantó lenni?!
--Szerintem ez nem veszekedés, legalábbis én teljesen nyugodt vagyok.
--Ennek örülök --morogtam, majd elkezdtem lapozgatni az egyik füzetemet jelezve, hogy most már hagyjon békén.
Hihetetlen! Egész eddig azt hittük, hogy nem is tud beszélni, most meg milyen... pimasz lett! Vagy nem tudom. De sokkal könnyebb volt elviselni, amíg nem mondott semmit!    
A második tesit a  védőnővel töltöttük, aki szexuális felvilágosítást próbált tartani nekünk, de a legtöbben simán kiröhögték Nekünk már nem tud újat mondani -stílusban. Én se nagyon figyeltem, hisz volt már ilyen óránk általánosban, sőt otthon is beszélgettünk már erről. Helyette Márkon és Zsanin gondolkoztam. Most akkor együtt vannak? Mert nem láttam őket a suliban ma beszélgetni, de hát ez nem jelent semmit. A szombati tuti, hogy randi volt. De ennek örülnöm kéne, nem? A barátom végre talált magának valakit, és most már Beni se aggódhat... Akkor mégis miért érzem magam ilyen furán? Mi ez a... szorító érzés a mellkasomban?

Ma táncpróba is volt, de kicsit hamarabb befejeztük, hogy legyen időnk megbeszélni a ruhát. Igazából sok megbeszélnivaló nem volt rajta, mivel Ábel már eldöntötte, hogy miben leszünk, csak a színbe szólhattunk bele: piros, kék vagy zöld. Ezen aztán elég sokáig ment a vita, de végül a kék nyert. Szóval kék melegítőben kell majd kiállnom az egész iskola elé. Szuper. Mennyire izgulok? Egy tízes skálán? 250!
Nem tudom, valahogy mindig is megrémített a gondolat, hogy kiálljak mások elé. Talán a sok figyelő szempár, talán a tudat, hogyha elrontom mindenki rajtam fog nevetni... Huh, már attól remegni kezdtem, hogy mindez eszembe jutott.
--Minden rendben? --ölelt át Beni.
--Hát, fogalmam sincs hogyan fogom végigcsinálni ezt az egészet. Mármint az előadást. Én... azt hiszem lámpalázas vagyok. 
--Semmi baj, sikerülni fog --próbált nyugtatni a barátom, majd egy puszit nyomott a fejemre. --Én ott leszek melletted.
Ezzel egyáltalán nem nyugtatott meg, de visszamosolyogtam rá. Majd csak lesz valahogy.  
Többek között ezt is megírtam este M-nek. Meg azt, hogy mi van Márkkal. És Csongorral. És hogy rendeződtek a dolgok itthon. És... úgy összességében mindent, ami a mai nap történt, és hogy ezeknek mi az előzménye. Hát, remélem nem sokkoltam le teljesen az életemmel. :) 



2012. december 6., csütörtök

December 10., Szombat

A nap 2. része :)


Sosem hittem volna, hogy anya ilyen könnyen elenged korizni. Pedig de! Mikor meghallotta, hogy Benivel lesz a program rögtön rábólintott. Bezzeg ha valamelyik barátommal akartam volna menni, akkor a könyörgés se használt volna. De anya már csak ilyen kiszámíthatatlan, és furcsa mód Benit imádja, jobban mint bárki mást a haverjaim közül.
Bár a hó sajnos nem esett, az idő szerencsére újra hidegre fordult, és a Balaton elég rendesen befagyott a környékünkön. Beni fél tízre jött értem, majd kézen fogva mentünk a buszmegállóhoz (senki nem akart elvinni minket). Viszonylag hamar leértünk a kijelölt koripályához, és nem is voltak olyan sokan. Biztosan napot takaró sűrű szürke felhők miatt. Ezek garantálták, hogy a jég nem fog megolvadni, de azért ilyen időben nem a legkellemesebb kint lenni. (Engem igazából nem zavar, bármikor képes vagyok korcsolyát húzni, ez az egyik kedvenc téli elfoglaltságom.)
Pár óráig csúszkáltunk kézen fogva, és rengeteget röhögtünk azon, hogy Beni egyensúlyérzéke nem a legjobb, így percenként kellett utánakapnom, nehogy engem is lerántson. Persze így is volt néhány csúnya esésünk, de csak nevettünk az egészen.
Mikor már kellően átfagytunk, akkor egy padon ülve teát ittunk és kürtős kalácsot ettünk.
A korikat csak kölcsönöztük, így egy hirtelen ötlettől vezérelve nem haza, hanem a pláza felé vettük az irányt. Még csak kora délután volt, így anyéáknak se volt ellenvetésük (természetesen felhívtam őket).
--Hűű, itt aztán meleg van --vette le a kabátját Beni.
--Igen --válaszoltam, miközben épp a sálamtól próbáltam megszabadulni. --Most merre?
--Nem tudom. Kaja? Vagy lenne kedved mozizni?
--Az az igazság, hogy nem sok pénz van nálam --szomorodtam el a gondolatra, hogy a maradék zsebpénzem szinte semmire se elég.
--Nem gond, meghívlak.
--Á, nem kell, tényleg --bizonygattam.
--De én szeretném --mosolyodott el, majd adott egy puszit.
--Hát, akkor köszi.
Először felmentünk megnézni, hogy érdemes-e beülni valamire. Láttunk pár jó filmet, de korhatárosak voltak, és nem engedtek volna be minket, így nehéz döntés előtt álltunk. Nézhettünk volna rajzfilmet (sosem lehetsz elég idős hozzájuk), meg aztán volt egy romantikus történet, vagy egyszerűen csak kajálunk. Az utóbbi kettő volt a reális lehetőség, de nem akartam beleszólni, így elmentem mosdóba, Benire hagyva a választást. 
--Na? Mi lesz? --kérdeztem mikor visszatértem. Amúgy arra jöttem rá, hogy mosdóba nem jó ötlet egyedül menni, mert a plázacicáktól nem férek oda a kézmosóhoz, ezért jól jön egy enyhén erőszakos barátnő (Monó simán arrébb taszigálta volna őket).
--Bocs, de ha mindenáron meg akarod nézni a Szilveszter éjjelt, akkor azt a lányokkal kell tenned. Ezt még a kedvedért se vállalom be --mondta, mire elnevettem magam. --Inkább együnk!
Beültünk a mekibe, és elég sokáig beszélgettünk. Nem is emlékszem mikor töltöttünk ennyi időt együtt utoljára. Jól éreztem magam, összességében ez egy csodálatos nap volt.

Apa hat körül jött értem, és bár remek a kapcsolatunk, azért nem akartam a randimról mesélni neki. Égtem a vágytól, hogy világgá kürtöljem mennyire szuper napom volt, így otthon leültem a konyhában, ahol anya és Janka sütöttek. Gondoltam megpróbálok újra normális kapcsolatot kialakítani anyával. 
--Hihetetlen volt ez a nap --kezdtem, de csak akkor folytattam, mikor a hallgatóságom mosolyogva bólintott. --Korizás közben halálra fagytunk, de nagyon sokat nevettem Beni bénázásán, és hát utána teát ittunk meg kürtős kalácsot ettünk. Hangulatos volt. Aztán a plázában filmet akartunk nézni, de nem találtunk olyat, ami mindkettőnknek megfelelt volna, így csak beültünk a mekibe és dumáltunk.
--És ebbe mi volt a jó? --kérdezte Janka. --A korizáson kívül semmi érdekeset nem csináltatok!
--Tudod, nem az a lényeg, hogy mit csináltunk, hanem az, hogy együtt voltunk --magyaráztam. --Majd egyszer te is megérted.
--Szóval jól megvagytok Benivel? --kérdezte anya, mire csak bólintottam. --Semmi nézeteltérés? --faggatott tovább. Első gondolatom az volt, hogy tud a hétfőről, de mivel ezt nem tartottam valószínűnek, így maradt az a lehetőség, hogy pusztán kíváncsi. Amit nem bántam, mert az utóbbi időben úgyis mindig csak veszekedtünk, és jól esik, hogy végre normális hangon beszélt velem.
--Hát, azok mindig vannak, de megoldottuk.
--Ennek örülök. Kedvelem Benjámint --mondta anya, és még hozzá akart tenni valamit, de meglátta Cirmost a pulton. --Ó, ne. Sicc, sicc! Menj le! Sicc!
Anya kergette a macskát, a húgom megállás nélkül nevetett, én meg úgy döntöttem, hogy felmegyek a szobámba. Megfürödtem, majd egy jó könyv társaságában befeküdtem az ágyba.  


December 9., Péntek

A mai nap 1. része. :)


Az utóbbi időben Gabó és Tomi összebarátkoztak, és kedvenc "szórakozásuk" mások piszkálása. Ez alól csak kevés kivétel van, ők is többségben fiúk (tőlük félnek). Egyszer próbáltak meg mondani nekem valamit, de Márknak elég volt rájuk néznie a gyilkos tekintetével, és máris otthagytak engem. Persze sokan nem ilyen szerencsések. Akik mellett nem állnak ki a barátaik, azokat könyörtelenül szívatják. Mert az se mindegy, hogy milyen barátaid vannak, hisz Gabóék nem sok emberre hallgatnak az osztályból: csakis azokra, akik erősebbek náluk. Szóval Kelly hiába próbált meg kiállni Ági mellett, a két jómadár csak kiröhögte. De nem volt ott senki, mikor Ericet lefröcskölték vízzel a mosdóban, vagy amikor Lisette-et piszkálták az új haja miatt (korán történt, még kevesen voltak a teremben). Véleményem szerint a legdurvább mégis az volt, amit Stellának mondtak ma reggel, idézem: "Szép a ruhád, ebben nem nézel ki olyan dagadtnak. Vagy várjál, de. Próbálkozz inkább egy zsákkal." Én félrenyeltem a forrócsokit, amit épp iszogattam, de a többiek úgy tettek, mintha meg se hallották volna a dolgot. Felmerült bennem, hogy rá kellene szólnom a fiúkra, hogy most már tényleg messzire mentek, de nem volt hozzá erőm. Valahogy... gyengének éreztem magam ehhez. Féltem, hogy ha most megszólalok, akkor én leszek az új célpontjuk. Másrészt viszont mardosott a bűntudat, hogy nem álltam ki Stella mellett, aki soha nem tett semmi rosszat és nem bántott senkit, szóval nem érdemelte meg, hogy így bánjanak vele. Nem értem. Mindenki hallotta őket, és talán nem röhögtek, de nem is foglalkoztak vele, meg se próbáltak ellent mondani nekik. Ez ugyanolyan rossz. Tehát én is rossz vagyok. Vajon a többiek is ennyire cafatul érzik magukat, mint én? Bántja őket a tudat, hogy bár tehettek volna valamit, mégse tették? Remélem igen. És ezt nem csak azért mondom, mert nem akarok különbözni tőlük, hanem mert az azt jelentené, hogy olyanok, mint amilyennek megismertem őket. Vagyis jóindulatú, és nem pedig bunkó emberek. 
Stella nem mutatta, hogy bármennyire is érdekelné a beszólás, de biztos voltam benne, hogy belül már zokog, és csak azért próbál erősnek látszani, hogy végre békén hagyják. Tudom, mert velem is volt ilyen. Mikor visszatértünk Londonból, én épp a nyolcadikat kezdtem. Az általános iskoláról tudni kell, hogy ott a legkegyetlenebben a gyerekek egymással. Ez itt se volt másképp, minden nap szekáltak a pár év alatt felszedett akcentusom miatt, az osztály másik fele meg csak simán levegőnek nézett. Egyetlen ember volt, aki normálisan viselkedett, ő mai napig a barátnőm: Lilla. Nem szállt szembe a többiekkel, mert tudta, hogy úgyse foglalkoznának vele, de mindig ott volt mellettem, és segített, hogy könnyen túltegyem magam egy-két durvább dolgon. Szóval minden ilyen nehéz helyzetet túl lehet élni, ha van valaki, aki támogat. És szívből remélem, hogy Ági és Stella összetartanak, mert akkor ezt se lesz nehéz elviselni. Előbb-utóbb Gabóék is megunják, és akkor végre minden visszatér a régi kerékvágásba.       

A napom legfontosabb pillanata spanyol után volt. Mert Beni megtalált. Csengetéskor ott állt az ajtóban, így esélyem se volt, hogy elkerüljem.
--Nem hívsz vissza, nem válaszolsz az üzeneteimre, de most muszáj lesz meghallgatnod --nézett a szemembe, miközben egyik kezét a vállamra tette. --Mel, szerelek! Én... nem is tudom mi ütött belém az utóbbi időben! Olyan, mintha elfelejtettem volna, hogy mennyire fontos vagy nekem. Elkapott a féltékenység, és éjjel-nappal azon kattogott az agyam, hogy vajon most Márkkal vagy-e, és mit csináltok... --egy pillanatra lesütötte a szemét, mint aki elismeri, hogy ez tényleg hiba volt, majd újból felnézett rám. --Most már tudom, hogy ez hülyeség volt. Igazad volt, nem az a fontos hogy néz rád Márk, hanem az, hogy te mit érzel. Kérlek, bocsáss meg nekem!
Könyörgő és őszinte pillantásától mindent elfelejtettem, ami az utóbbi napokban nyomasztott vele kapcsolatban. A szakítás gondolatát olyan mélyen eltemettem magamban, amennyire csak lehet, és átkoztam a zöld szemű szörnyet, aminek majdnem sikerült közénk állnia. 
--Megbocsátok --öleltem át. --Csak ígérd meg, hogy nem fogsz féltékenykedni.
--Megígérem --suttogta a fülembe, majd megcsókolt. Ott a folyosón, mindenki szeme láttára, de most az egyszer nem érdekelt hányan látnak. Csak az számít, hogy újra minden rendben köztünk, és bolond voltam, amiért idáig halogattam ezt a beszélgetést.   
Kézen fogott, és úgy kísért el a termünkig, ahol újabb perceket töltöttünk egymás karjaiban. A lányok persze mindent láttak, így egész kultúrán levelekkel bombáztak. Monót az érdekelte, hogy mivel győzött meg arról, hogy ne dobjam ki; Lisette tudni akarta, hogy szántam rá magam a beszélgetésre; Paloma meg az egész történetet hallani akarta. Mindenkinek írtam egy Majd szünetben megbeszéljük!-levelet, és visszatértem Almássy Réka magyarázatához, aki arról próbált meggyőzni minket, hogy Szlovákia igazából egy gyönyörű ország, és ne törődjünk a hírekkel, nyugodtan menjünk oda kirándulni. Hát... engem nem győzött meg, de mindegy.
Óra után kicsit sokáig tartott a pakolás, a barátnőim már türelmetlenül toporogtak az asztalom mellett. Talán az lehetett a lassúságom oka, hogy végig az ajtó felé bámultam. Mert alig ment ki a tanár, Zsani máris bejött, és odalépett Márkhoz, aki egész héten egyedül ült Ivana hiányzása miatt. Igazából csak annyit láttam, hogy a lány beszél, Márk pedig néha bólint egyet, de ez épp eléggé lekötött ahhoz, hogy ne a saját könyveimmel foglalkozzak.
--Aúú! --kiáltottam fel, mert Monó megbökött.
--Siess már egy kicsit! Nem lesz időd mesélni!
--Jó, oké, mehetünk!
 Kifelé menet pont hallottuk, amint Zsani azt mondja, hogy Akkor holnap délben!, majd szó szerint kilibbent a teremből. Bármit megtettem volna, hogy kiderítsem miről beszélgettek, mert már ez a pár szó is kellően felkeltette a kíváncsiságomat. Csak nem közös programjuk lesz? Csak nem egy randi? Magamban már megfogalmaztam hogyan fogom megkérdezni ezt Márktól, mikor Monó újból belém bökött.
--Na! Aúú! --néztem rá felháborodottan, majd rájöttem, hogy már a mosdóban voltunk, és mindhárman arra vártak, hogy elkezdjek beszélni.
Egy nagy sóhajtás kíséretében kezdtem bele a történet rövid ismertetésének, ami kábé annyiból állt, hogy elmondtam Beni hogy állított meg, és ismerte el, hogy a féltékenység elvette az eszét, de valójában szeret. Hiszen csak ennyi történt, én erről többet nem tudok mondani. A lányok persze feltettek még néhány kérdést, de rájöttek, hogy úgyse fogok többet mondani, így hipersebességgel rohantunk az öltöző felé, mivel valahogy elfelejtkeztünk róla, hogy tesi lesz.

Angol után Patrik várt, mert az ő feladata, hogy suli után haza vigyen. Nem tudom meddig tart még a szobafogság, meg ez a szigor, de holnap szeretnék elmenni Benivel korizni. Azt hiszem ezt apának fogom mondani, hátha ő elenged (és meggyőzi anyát is).
Otthon először ebédeztem, majd felmentem a szobámba leckét írni (hátha jó pontnak számít a holnappal kapcsolatban, hogy már nincs tanulnivalóm). Sötét volt, mire végeztem, de anyáék még nem értek haza. Most éppen egy forrócsoki mellett írom a naplómat, és várom a kocsiajtó csapódását, ami azt jelzi, hogy megérkeztek. Janka valahol a nappaliban játszik, ide hallom a nevetését, biztosan megint Cirmost piszkálja. A bátyám elvileg figyel rá, de tuti, hogy közben Laurával beszél telefonon. Mostanában keveset tudnak találkozni sulin kívül.
Hoppá, hallom a szüleim hangját a földszintről. Na, itt az idő, hogy megpróbáljak engedélyt kérni a holnapi korira. Most aztán sok szerencsére lesz szükségem.