November 28., Hétfő

A nap legérdekesebb része kétség kívül a duplatesi volt. Németh Attila még óra előtt szólt, hogy ne öltözzünk át, az első órában mindenképp meg akar beszélni velünk egy fontos dolgot. Ezen nagyon meglepődtünk, egész szünetben találgattunk, hogy miről lehet szó. Rájött, hogy néha nincs is bajunk, csak nem akarunk tesizni, és azért kérünk felmentést? Vagy felhívta Emma anyukáját, és kiderült, hogy Emma minden egyes alkalommal ugyanazt az igazolást mutatta be? Ilyen, és ehhez hasonló dolgok jutottak eszünkbe, mert elég kreatívak tudunk lenni, ha arról van szó, hogy kihagyjuk a tesiórát.  
Mikor belépett az öltözőbe, mind elhallgattunk, és figyeltük, ahogy leül az egyik padra, majd lerak egy halom papírt.
--Nos, lányok --kezdte a tanár. Nem tűnt mérgesnek, úgyhogy megnyugodtunk. --A dolog, amiről beszélnünk kell nem más, mint az évvégi jegyetek. --Idegesen összesúgtunk, fogalmunk se volt, miért olyan fontos ez novemberben. --Nyugalom! Arról van szó, hogy januártól ezt a duplaórát mindenki azzal tölti, amivel szeretné. Az egyetlen kikötés, hogy a választott sportból májusban bemutatót kell majd tartanotok a szüleiteknek és a testnevelő tanároknak. Itt van nálam egy lista a lehetőségeitekről --mutatott fel egy lapot, majd odaadta az egész kupacot Ivanának, hogy ossza ki. --Ne aggódjatok, az A-sok is erre kapnak majd jegyet, ez nem csak a ti feladatotok. Egy hónapot kaptok a döntésre --mondta, mikor már mindenki a kezében tartotta a listát --, de jól gondoljátok meg mit választotok! A bemutató nagyban befolyásolja majd az évvégi osztályzatot.    
--Tanár úr! Ez azt jelenti, hogy egyedül kell felkészülnünk? --kérdezte Kelly. 
--Természetesen nem. A szünet utáni első órán lediktáljátok hogy döntöttetek, és én majd mindenben segítek. Tanácsokkal, gyakorlati elemekkel, amire csak szükségetek van.
--És... mást is lehet választani ezeket kívül? --szólt Stella halkan. --Mert én lovagolok, és szívesen tartanék abból bemutatót, ha lehetne...
--Hmm, lehetséges --gondolkozott Németh. --Megbeszélem az igazgatóval, de ha meg is engedi, a helyszínt szinte biztos, hogy neked kell majd biztosítanod.
--Tanár úúúúúr, a döntésben is tud segíteni? Vagy legalább tanácsot adni --mondta Emma, és látszott rajta, hogy szenved. Valószínűleg ötlete sincs, mit válasszon, legalábbis az eddigi órákon még nem láttam, hogy bármiben annyira jó lenne.
--Kérhetitek a véleményem, de ez nem az én döntésem. Más kérdés esetleg? --nézett körbe. Mindenki hallgatott, így a tanár csak összecsapta a kezét. --Rendben, akkor öltözzetek! Tíz perc múlva sorakozó a csarnokban.
Gyorsan átöltöztünk, közben persze be nem állt a szánk. A többségnek tetszett az ötlet, de a sportágukat csak ketten vagy hárman tudták már most. Köztük én is: kétség kívül talajtornából vagyok a legjobb.
A második tesit egyébként futással töltöttünk, de óra végén még belefért egy kis kötélmászás is.
Aztán kémián Mrs Duncan a "kedvencét" feleltette, Leont. Szegény egész órán a táblánál állt, és bár semmit se tudott, azért a tanárnő folyamatosan kérdezgette. Közben mi  szorgosan lapozgattuk a könyvet, hátha tudunk neki súgni, de sajnos így is egyest kapott. Mi meg otthonra egy csomó házit, ráadásul a mai órát anyagát is magunknak kell kidolgozni.
És a szünetben kinéztünk az ablakon, és havazott! Sűrű pelyhekben szállingózott a hó, már a földön is alkotott egy vékony réteget. Gyorsan felkaptam a kabátomat, és Lisette-et magammal húzva rohantunk kifelé. Az udvaron csatlakoztunk a fiúkhoz, akik hógolyóztak, majd perceken belül csurom vizesek lettünk. Mikor félreálltunk, hogy kicsit kifújjuk magunkat, megláttuk az ajtóban álló Szép Viktóriát.
--Ó, tanárnő, elnézést! Már megyünk is órára! --mentegetőztem.
--Semmi gond, megengedtem az osztálynak, hogy kint töltsétek az órát --legyintett.
Lassan a többiek is kijöttek, és mindenki talált magának valami elfoglaltságot: Stella, Kelly és Ági hóembert építettek; Emma és a fiúk beszálltak a hógolyózásba, kivéve Csongort, aki lehajtott fejjel sétált, és rugdosta a havat; Aida és Ivana beszélgettek az ajtó mellett, remélve, hogy ott nem dobálják meg őket; Paloma és Monó pedig hóangyalt készítettek.      
Egy darabig Lisette-el csak ácsorogtunk, de Áron megdobta, így ő is felvett egy marék havat, majd futás közben golyóvá formálta. Szóval ők vidáman kergetőztek, én meg egyedül ácsorogtam, és felfelé nézve hagytam, hogy a hópelyhek az arcomon olvadjanak el. Jó érzés volt egy kicsit relaxálni, de maximum két percet töltöttem így, mert a fiúk engem néztek ki maguknak, így nagyon hamar a hócsata közepében találtam magam.

November 26., Szombat

Reggel apa vitt el a plázáig, miután nagy nehezen sikerült kiválasztanom mit is vegyek fel. Végül a türkizkék feliratos pulcsim, a szürke farmerem, a szürke tornacipőm és egy fekete válltáska mellett döntöttem. A körmömet csillogós lakkal kentem le, ami színben hasonlít  a pulcsihoz, sminknek pedig csak egy kis szempillaspirált használtam. Ékszer csak a szokásos: egy ezüst színű fülbevaló, és a Márktól kapott bilincses nyaklánc. Ez utóbbit éjjel-nappal hordom, úgyhogy már fel sem tűnik, hogy rajtam van. Most már nem vagyunk olyan jóban, mint régen, de a lánc attól még tetszik, ezért nem is vettem le.

Anya próbált rávenni, hogy kabátot is vigyek, de mondtam, hogy nem kell, úgyis csak plázán belül leszünk, ott meg meleg van, és nem akarok egész nap dzsekivel a kezemben mászkálni. Meglepődtem, de könnyen belement, bár ennek valószínűleg köze van ahhoz, hogy Janka folyamatosan hisztizett, Patrik meg a kedvenc ingét kereste, mert abban akart Lauráékhoz menni, akik meghívták ebédre. 

Háromnegyed tíz után találkoztunk a lányokkal az éttermeknél, majd gyorsan megbeszéltük a programot.

--Na, a film csak fél háromkor kezdődik, szerintem addig vásároljunk, meg majd előtte kajáljunk! --mondta Lis, mi meg lelkesen bólogattunk.

Rögtön belevetettük magunkat a boltok forgatagába, felpróbáltunk vagy száz ruhát, amiket persze eszünk ágában se volt megvenni. Voltak köztük csodaszépek, de drágák, meg akadt azért egy-két ritka ronda darab. Rengeteget nevettünk az extrém összeállításokon, és jó sok fényképet csináltunk. Azért néhány helyen vennünk is kellett valamit, mert a biztonsági őrök furán néztek ránk. Én egy lila kötött pulcsit újítottam be, hozzá illő sállal, Lisette-nek egy barna szövetnadrág nyerte el a tetszését, Paloma néhány mintás pólót vett, Monó pedig egy kockás szoknyába szeretett bele.

Később bementünk a könyvesboltba, és amíg én valami jó kis regényt kerestem, addig a lányok szakácskönyveket és képes albumokat nézegettek. Aztán az egyik sorban belebotlottam Lillába.

--Szia! Mi újság? --ölelt meg.

--Szia! Semmi különös, az osztálytársaimmal jöttünk moziba. És te?

--Anyával eljöttünk kabátot venni --vonta meg a vállát. --De képzeld! Ide fogunk költözni, és félévtől én is a sulidba fogok járni!

--Azta, ez komoly? Az tök jó! --lelkesedtem. --És milyen osztályba?

--Hát, sajna nem a kéttannyelvűbe, mert nem vagyok elég jó angolból, bár amúgy is művészetibe szeretnék kerülni, de még nem jeleztek vissza, hogy sikerült-e a felvételi. Ha nem, akkor marad a sima tagozat.

--Remélem felvesznek a B-be, Beni is oda jár, meg a barátnőm spanyolról.

--Aha. Bocsi, most mennem kell. Anya már aggódik --mondta, majd felvette a folyamatosan rezgő telefonját. A kijárattól még visszaintett, majd elsietett a mozgólépcsők felé.

--Ő meg ki volt? --állt meg mellettem Lis.

--Ja, Lilla. Barátnőm még általánosból. A többiek?

--Paloma talált valamilyen sütis receptkönyvet, amiből majd Rafinak készít valamit, épp most fizetik ki.

--Rendben, akkor menjünk.

Mivel sok táskánk volt, ezért beadtuk őket a csomagmegőrzőbe. Voltam már moziban sok cuccal, és nem akartam újra átélni azt az élményt, mikor átverekszem magam a sor közepére, közben meg mindenkit leütök.

--Szerintem ebédezzünk --nézte meg az óráját Monó. --Egy óra van.

A mekiben vettünk kaját, de természetesen olyat, amiben csirkehús és sok saláta van. Azért vigyázni kell, nehogy elhízzunk. :)

Én fizettem először, úgyhogy tálcával a kezemben forgolódtam, hátha meglátok egy üres helyet. Egyszer csak megállt mellettem Leon, én meg majdnem eldobtam a csibeburgeremet.

--Te jó ég! Megijesztettél! Mit keresel itt? --néztem rá kíváncsian, miközben még mindig szaporán vettem a levegőt.

--Bocs, csak beugrottunk a srácokkal --mutatott az egyik asztal irányába, ahol Márk, Rafi és Áron beszélgettek. Rögtön leesett, hogy nem véletlenül vannak ott. Biztos Paloma mondta Rafinak, hogy mi a tervünk mára, és a fiúk úgy döntöttek, csatlakoznak. Le mertem volna fogadni.

Közben a lányok is odaértek hozzánk, majd mind követtünk Leont a fiúk asztalához (pont volt mellettük szabad hely).

--Ez biztos nem véletlen --súgtam oda Lisnek, aki egyetértően bólogatott.

Hát így történt, hogy csatlakoztunk a fiúkhoz, és együtt ebédeztünk. Én Leon mellett ültem, aki nem hoz lázba, mióta barátom van, de attól még megállapítottam, hogy irtó jól néz ki. Lisette közém és Áron közé telepedett, Paloma természetesen Rafihoz, Monó meg Márk mellé.

Nagyon jól elvoltunk, nem is éreztük, hogy múlik az idő. A srácok viccesebbnél-viccesebb sztorikkal szórakoztattak minket, és megmutatták, hogy mesterien tudnak utánozni egy-két tanárt. Igazából már sem érdekelt, hogyan és miért kerültek oda, örültem a társaságuknak. Egyszer elkaptam Márk pillantását, de gyorsan elfordult, és Monóhoz kezdett el beszélni. Meg sem próbáltam megfejteni ezt a jelenetet, mert már (majdnem) sikerült elhitetnem magammal, hogy Márk túl van rajtam.         

A nagy nevetések közepette Paloma hirtelen felkiáltott.

--A film! Negyed óra és kezdődik!

Gyorsan felkaptuk a táskánkat, és rohantunk a mozihoz. Persze nem volt kérdéses, hogy a fiúk is velünk tartanak, sőt, szerintem eleve úgy tervezték. Szerencsére még sikerült egymás mellé jegyet kapnunk, és viszonylag magasra. Bevásároltunk popcornból és kólából, majd be is ültünk felülről a harmadik sorba. Igazából nem is tudom hogy történt, de Márk mellé kerültem. Kész. A másik oldalamon nem volt senki, mivel a legszélső széken ültem. Arra számítottam, hogy az egész film alatt csendben kell lennem, és nem tudok majd megjegyzéseket tenni, de nem így történt!

Kábe negyed órája ment a Testcsere, mikor Márk odahajolt hozzám.

--Biztos reggelre egymás testében ébrednek --suttogta.

--Már láttad? --kérdeztem, mikor tényleg ez történt.

--Ne, de várható volt --mosolygott.

Ez a rövid szóváltás eszembe juttatta, hogy miért is kedveltem meg olyan hamar Márkot. Felébredt bennem a remény, hogy talán újra lehetnénk barátok. És most rendesen, nem úgy mint régen. Még váltottunk pár szót a film alatt, de kezdetnek ez is elég. Ha másnak nem, hát bizonyítéknak tökéletes: biztosan nem utált meg örökre.

Bár csomó hasonló történetű film van, azért ez sem okozott csalódást. Miután vége lett, még beültünk egy kávézóba, hogy átbeszéljük, kinek mi tetszett a legjobban, de sajnos nem tudtunk sokáig maradni, mert anya nem sokkal öt után telefonált, hogy úton van értünk (üzleti vacsorára készültek apával, így később nem tudott volna hazavinni). Lisette-el elköszöntünk, majd kivettük a cuccunkat a megőrzőből, és a parkolóban vártuk anyát.

--És beszélgettünk! --meséltem neki lelkesen a moziban történteket. --Szóval azt hiszem nincs harag, és talán még lehetünk jóban.

--Lehet --bólogatott. --Én meg Áronnal dumáltam végig szinte az egész filmet! Monó kétszer is ránk szólt --nevetett.

--Az jó! Valami alakul... --kacsintottam.

--Igen, az jó lenne!

Aztán anyu felvett minket, és csak otthon folytattuk a beszélgetést. Egyébként kaptunk bébiszittert is, mivel Patrik nem szándékozott haza jönni, anyáék meg nem akartak minket egyedül hagyni Jankával. Bár annyira nem zavart minket, inkább csak a húgommal foglalkozott.

Mindig örülök, ha Lisette itt alszik nálam, mert ilyenkor mindig kitalálunk valami őrültséget. Például ma távcsővel figyeltük, hogy Márk mikor ér haza. Egyébként DVD-ztünk, teszteket töltöttünk a neten, beszélgettünk, és kivételesen már éjfélkor ágyban voltunk. Azt hiszem egy kicsit fárasztó volt ez a nap.

http://www.polyvore.com/cgi/set?id=62121599

November 25., Péntek

Beni hangja visszajött, és a láza is lement, úgyhogy engedélyt kaptam a látogatásra. Kicsit izgultam, mert még sosem jártam nála, de Lisette próbált megnyugtatni. Az utolsó órára végre sikerült elhinnem, hogy nem lesz ott semmi különleges. Csak egy sima szoba, pont olyan, mint a bátyámé. (Vagyis remélem, hogy nem, mert az nagyon rumlis!)
Egyedül vágtam neki sötét, ködös utcáknak, és reménykedtem benne, hogy megtalálom a házukat. Elvileg tudom melyikben laknak, mert már hoztuk haza Benit, de most még az utcát se leltem meg. Egy sarkon megálltam, de a táblán szereplő név láttán elkerekedett a szemem. Ilyen utcáról még nem is hallottam! Senki sem volt a környéken, hogy útbaigazítást kérjek, ezért inkább telefonáltam.
--Szia. Merre vagy? --vette fel a barátom már első csörgésre.
--Hát... azt hiszem kicsit eltévedtem.
--Ó! Látsz valahol táblát?
--Igen --feleltem, majd felolvastam az utca nevét.
--Huh, az elég messze van. Hogy kerültél te oda? --Beni hangján lehetett érezni, hogy viccesnek találta a dolgot. 

--Köd van, na!
--Oké, figyelj. Fordulj vissza, és most nézd meg az összes utca nevét! --adta ki az utasítást. --Kábé olyan tíz utca múlva hívj fel megint, jó?
Úgy tettem, ahogy mondta, és a második hívás után nem sokkal elértem az utcájukat. Igazából észre se vettem, hogy ennyit mentem a sulitól, de ráfogtam arra, hogy nagyon elgondolkodtam. Szinte megkönnyebbültem, mikor végre megláttam a házukat. Kissé fáradtan, de mosolyogva nyomtam meg a csengőt, majd illedelmesen üdvözöltem Beni anyukáját, aki rögtön a fia szobájához vezetett.
--Szia! --kopogtam kettőt az ajtón, majd benyitottam.
Talán furcsán fog hangzani, de először nem a barátomat, hanem a szobát vettem szemügyre. Mert ilyet én még nem láttam! A falnak kékesszürke színe van, a bútorok ezzel szemben sötétkékek, vagy legalábbis sötét színűek. Ettől eltekintve a szoba barátságosan festett: az ajtónál közvetlenül ott van az íróasztal, mellette a sarokban az ágy, két oldalt különböző szekrények vannak, az ajtóval szembeni falon pedig egy hatalmas ablak, előtte egy kétszemélyes kis kanapé. Azon nem lepődtem meg, hogy a tankönyveken és képregényeken kívül más olvasnivalója nincs is, de a tévé hiánya azért feltűnt.
--Végre ideértél! --ült fel Beni az ágyában. Az arca sápadt volt, a szemei alatt meg fekete karikák voltak. Elgondolkodtam rajta, hogyha mostanra már sokat javult, akkor milyen lehetett, mikor a legbetegebb volt?
Csak az arcára adtam puszit, nehogy elkapjak tőle valamit, de látszólag nem bánta. Szemei most nem a láztól csillogtak, hanem az örömtől, hogy végre láthat. Mert van, amit nem lehet helyettesíteni Skype-pal vagy telefonálással.
--Ülj le! --kérte, és megpaskolta az ágyat maga mellett. Leültem a szélére, majd megkérdeztem, hogy érzi magát. --Egész jól, hétfőn már biztos megyek. Nem hagyhatom ki a táncpróbát, hisz nemsokára előadás --mosolygott rám, nekem meg összerándult a gyomrom. Igen, az előadás vészesen közeleg, én meg kezdem úgy érezni, hogy képtelen leszek megcsinálni. Folyton olyan rémképeket látok, hogy elrontom a koreográfiát, és mindenki miatt fog égni. --Veled mi újság? Mesélj, milyen napod volt?
Gyorsan végig gondoltam, hogy mi is történt velem aznap.
Reggel irodalmon a Bibliáról beszélgettünk, nem volt semmi extra. Aztán második órában Tomi végig aludt (az első padban!), amitől Mrs Duncan kiakadt, és három (!) oldalnyi házit adott, ráadásul az egyik feladattípust nem is gyakoroltuk, mert elment az idő a kiabálással. Szünetben persze záporoztak a "szebbnél-szebb" jelzők Tomira, de őt nem igazán érdekelte a dolog. Azt hiszem ő most éli a lázadó korszakát.
Spanyolon Szabinával értékeltük a csoportba járó fiúkat egytől-tízig (jó, van barátom, de ezt úgyis csak viccből csináltuk), aminek az lett a következménye, hogy nem hallottuk a tanár kérdéseit, így égtünk egy sort, mikor minket szólított fel. Aztán mikor elismételte mit mondott, mindketten tágra nyílt szemekkel bámultunk. Talán néha oda kéne figyelnünk órán, és akkor nem lennénk ennyire sötétek spanyolból, de mindegy.           
A nap legjobb órája a kultúra volt, még Almássy Réka tanárnő személye se tudta elrontani. Különböző országok hírességeit kellett írni, és az nyert aki a minden kategóriába (országokhoz) legalább tízet írt. Hogy mi lett volna a nyeremény, az nem derült ki, mivel senki se tudott finn híres embert írni Ericen kívül. :)
Tesin a csarnokban kezdtük el a felemás korlát gyakorlását, de azt inkább próbálom elfelejteni. Sokkot kaptam.
Utolsó órám angol volt, azon a héten tanult új szavakból írtunk dolgozatot, majd óra végéig arról beszéltünk, hogyan is kell felépíteni egy rendes fogalmazást, és mik azok a kifejezések, amiket érdemes használni (azt hiszem az ofő kérte meg Miss Bone-t, hogy ez legyen a téma).
Ezen kívül még annyi történt, hogy az egyik szünetben a lányokkal megbeszéltük ki mit csinál hétvégén (a holnapi mozinapon kívül), egy másikban pedig a vécében fültanúja voltam, hogy Aida a legújabb pasijáról áradozik, aki szintén modell, és egy fotózáson találkoztak. Egy élmény volt.
Végül ránéztem Benire, és megvontam a vállam.
--Nem volt semmi különleges ma. Leszámítva azt, hogy reggel Patrik a Subway felé ment, így onnan volt tízóraim.
--Tényleg, mondtad, hogy kocsit kapott. És milyen érzés, hogy fuvaroznak? --kérdezte.
--Szuper. Meg tudnám szokni --nevettem fel. --De egyszer minden jónak vége: Patrik nemsokára korábban jár majd be, úgyhogy vagy én is ötkor kelek, vagy marad a gyaloglás.
Fél hétig beszélgettünk, akkor telefonált anya, hogy úton van értem. Beni látszólag el is fáradt, úgy kellett visszanyomnom az ágyba, hogy ne kísérjen ki. A búcsúzás is csak puszi volt meg ölelés. Szerintem már mindketten várjuk, hogy teljesen felépüljön, és újra csókolózhassunk. :)
Otthon megmutattam anyáéknak az ellenőrzőmet, majd megemlítettem, hogy holnap elmennék moziba a lányokkal. Mindketten a kis füzetet tanulmányozták, majd elégedetten bólintottak, és elengedtek. Skype-on rögtön konferenciahívást kezdeményeztem, majd a csajokkal együtt örültünk annak, hogy mindenki jöhet.       

Hay niebla.

November 23., Szerda

Megvan a 2500, így ez most kicsit hosszabb, mint szokott. :)  

A jövőben ezt a napot már csak úgy fogom emlegetni, hogy "az igazság napja".

Mikor reggel kiléptem a szobám ajtaján Patrik megragadta a karom, és behúzott a saját szobájába. Felfogni se tudtam mi történt, nem hogy még tiltakozni ellene. Hatalmas ásítás közepette ültem le az asztala melletti székre, és sűrűn pislogva meredtem rá. Ha nem lett volna olyan korán, és én már teljesen felébredtem, akkor biztosan tettem volna megjegyzéseket a padlón heverő... ruhákra, könyvekre és kajamaradékokra? Megborzongtam a gondolattól, hogy mi minden lehet még ott. 
--Hallod hugi, nagyon sajnálom a tegnapit --kezdte a bátyám, és őszinte megbánással nézett rám. --Kicsit túllőttem a célon, nem kellett volna úgy neked esnem!
--Mindegy, felejtsük el.
--De tényleg nem tudom mi üthetett belém. Márkról meg csak annyit, hogy jó srác meg minden, de hibázott, azt elismerem. Hamarabb be kellett volna vallania a dolgot. Arra hiába várt, hogy te észrevedd, mert, bocsáss meg, de hihetetlen mennyire vak vagy! De mindegy. Neked most ott van Beni, akit nem ismerek, de ha szereted... Az legyen a te dolgod, nem szólhatok bele.
--Hát... köszi --mosolyogtam rá zavartan. Erre mit szóljak? Mert nem mondható, hogy tiszta bocsánatkérés volt. --Kérdezhetek tőled még valamit?
--Persze.
--Rendeznem kéne a dolgot Márkkal, de... nem igazán tudom hogyan.
--Csak beszélj vele! De lehetőleg kettesben.
--Ennyi? És mit mondjak?
--Amit tényleg gondolsz. Mindig igazat.
--Köszi --felálltam és megöleltem. --És boldog szülinapot! --tettem hozzá, mikor megláttam a naptárat. Aztán ránéztem az órára is. --Ó, elfogunk késni!
--Nem hinném --kacsintott rám. --Gyere, menjünk reggelizni.
Az járt a fejemben, hogy milyen semmiségek miatt akadtam ki tegnap. A bátyám egy nap alatt rájött, hogy hülyén viselkedett, és bocsánatot kért. Talán a többi ügy se annyira kétségbeejtő, mint először gondoltam. Végülis csak odamegyek Márkhoz, beszélünk, ennyi. Lehet, hogy nem leszünk megint barátok, de remélhetőleg nem is kerüljük majd egymást ennyire feltűnően. Szegény srácok (Áron, Rafi, Leon) teljesen kivannak akadva, hogy választaniuk kell melyikünkkel lógjanak.
--Meglepetés! --kiáltotta Janka, mikor beléptünk a konyhába. A szüleink is boldog szülinapot kívántak Patriknak, majd anya egy palacsintatortát nyújtott át neki, apa pedig egy kulcscsomót.
--Ma már nem kell gyalogolnunk --lengette meg az orrom előtt a kulcsokat.
--Azta, csak nem? De jó! Egyébként nem is tudtam, hogy van jogsid.
Nagyon menő, hogy a bátyám egy kocsit kapott a tizennyolcadik szülinapjára. Az rögtön látszott, hogy nem lepődött meg rajta, szóval biztosan ő választotta ki a járművet. Ez eddig oké, de a jogsiról tényleg nem tudtam. Biztos nyáron tette le.
A reggeli elfogyasztása után (természetesen közösen ettük a palacsintát) felrohantam átöltözni. Nem válogattam sokáig, egy világoskék farmert, egy sima rózsaszín pólót és egy sötétlila kötött garbót vettem fel. Az ablakon kinézve megint havat láttam, úgyhogy a kesztyűmet és a sapkámat is beraktam a táskámba, hátha hazafelé szükségem lesz rájuk.
--Indulhatunk! --jelentettem ki, mikor már a kabát és a cipő is rajtam volt.
Bármennyire is szeretett volna, Janka ma nem jöhetett velünk, mert a reggelt orvosnál kezdte (valamilyen oltást kapott), de megígértük neki, hogy csütörtökön már mi visszük suliba. Vagyis Patrik viszi, mert én is csak utas vagyok. :)  

Vidáman ugrándoztam be a terembe (á, biztos nem néztek hülyének), majd csengetésig odaültem Lisette mellé, hogy kikérdezzük egymást irodalomból. Persze ez nem olyan, mint amilyennek látszik, mert minden második mondat után eszünkbe jut valami "fontos" dolog (mint például a ma reggelem), amit muszáj megosztanunk egymással. De vehetjük úgy, hogy az idő... hmm... 60% százalékában tanultunk. Szerencsére végül nem mi feleltünk, így megúsztunk egy-egy rossz jegyet.
Aztán matekon, ahogy ültem a helyemen, és éreztem, hogy a padtársam már megint figyel, arra gondoltam, miért is félek tőle? Talán a jókedvem, talán valami más ösztönözött, de elhatároztam, hogy beszélgetni fogok vele. Nem ott, óra közepén, nem is aznap, de valamikor biztosan. Lehet, hogy valójában egy jófej srác, aki csak félénk, és nem kedveli a nagy társaságot. Esetleg még barátok is lehetünk. Nem, nem vele akarom Márkot pótolni, csupán elgondolkodtam azon, hogy mi van akkor, ha belül ő is ugyanolyan normális ember, mint mi.
Egyébként kaptam néhány izzasztó feladatot Mrs Duncan-től, amiket a táblánál kellett megoldanom, de mivel sikerült, így nem kaptam rá jegyet (bezzeg ha elrontom, tuti beírta volna az egyest). Úgy látszik a tegnapi "lógásom" miatt eléggé megharagudott, már várom a következő órákat. 
Kicsengetéskor bejött a két A-s lány, Zsani és Lea, nem törődve azzal, hogy a tanárnő még ott ül az asztalánál. Rögtön odaléptek Ivanáékhoz.
--Sziasztok, gondoltuk menjünk együtt franciára, mert mi nem figyeltünk, mikor mondták hol lesz a mai óra --mondta Lea olyan nagy hangerővel, hogy azok is hallották a terem végében, akiket ez egyébként egyáltalán nem érdekelt. (Vagyis... Zsani a világosszőke, a sötétebb, barnás-szőke hajú meg a Lea, ugye?)
Érdekes, hogy ma viszonylag normálisan voltak felöltözve. Legalábbis most nem miniszoknya volt rajtuk, hanem farmer és V-kivágású kötött pulóver.
Ivana gyorsan összepakolt, majd Aida és Lea társaságában kivonult a teremből. Jó hangosan beszélgettek, odabent hallottam, hogy egy helyes végzősről ment a vita, akivel valamilyen bulin táncoltak mindhárman, és most azt próbálták kitalálni melyiküket kedveli jobban. Eközben Zsani türelmesen ácsorgott az ajtóban, és várta, hogy Márk is elkészüljön. Szőke, szinte már fehér haját feltűnően dobálta, szemét meg le nem vette volna a srácról. Végül ők is kimentek, én meg siettem spanyolra.
Szabina már várt rám, és megpróbáltuk még óra előtt jól érezni magunkat, mert hiába volt tegnap játékos napunk, ma dogát írtunk, így nem nevethettünk írás közben. Egyébként könnyű feladatokat kaptunk, csak szavak voltak, meg igeragozás, meg le kellett fordítanunk pár spanyol mondatot. Úgy érzem jól sikerült. :)
Fizika előtt elkísértem Lisette-et a büfébe, aki közben megosztotta velem "A TERVet".
--Szóval, hallottam francián, hogy ma Márk órák után a könyvtárba megy tanulni --mondta halkan, hogy csak én értsem. --Ez a tökéletes lehetőség! Te majd utánamész, és akkor nyugodtan megtudjátok beszélni ezt az egészet.
--De... miért tanul a könyvtárban?
--Fogalmam sincs, de nem is az a lényeg! Ott biztos nem fog senki megzavarni titeket.
--Hát jó. És te? Megvársz?
--Sietnem kell haza, de este majd felhívlak!
--Oké --bólintottam rá.

Az utolsó két óra gyorsan eltelt, legalábbis én úgy éreztem. Nem mentem rögtön Márk után, inkább a lányokkal beszélgettem még az épület előtt. Sajnálom, hogy mostanában mindig magammal és a saját problémáimmal voltam elfoglalva, arról meg fogalmam sincs mi van velük. Tényleg meg kellene hálálnom, hogy mellettem álltak és próbáltak segíteni. Meg is kérdeztem őket, hogy mit szólnának egy csajos hétvégéhez.

--Mozi? --csillant fel Paloma szeme. Róla nem hittem volna, hogy ennyire lelkes lesz. Épp csak felgyógyult a betegségéből, és ahelyett, hogy Rafival töltené az időt inkább velünk jönne plázázni.
--Aha, az jó lenne --értett vele egyet Lis is.
--Oké.
--Kérdezzétek meg otthon, és akkor szombaton jó lesz? --Kérdésemre mindhárman bólintottak.
Elköszöntem tőlük, és átmentem a könyvtárhoz. Az ajtó előtt kicsit haboztam, de végül nem hátráltam meg. (Óriási pirospont nekem.) Odabent szememmel rögtön az ismerős, barna frizurát kerestem, de nem láttam sehol, viszont az egyik széken heverő táskáját felismertem, így biztos lehettem benne, hogy ő is a közelben van. Lepakoltam a cuccomat, benéztem a sorokba, és ott volt. A történelmi könyvek sorában ült a földön, egy nagy albumot lapozgatott, haja a szemébe lógott. Szívesen elnéztem volna még egy ideig, de feltűnt neki, hogy nincs egyedül, és felpillantott.
--Szia. Beszélnünk kéne --kezdtem.
--Mondd! --felelte egyszerűen, de a kezében tartott könyvet összecsukta jelezve, hogy figyel rám.
--Biztosan tudod... legalábbis sejted --kerestem a szavakat --, hogy elolvastam a levelet. --Egy aprót bólintott, arra biztatva, hogy folytassam. --Én tényleg meglepődtem rajta. Hiába próbáltak meggyőzni a lányok, nekem egyszerűen nem tűnt fel. Én... mindig azt hittem, hogy barátok vagyunk, és még csak nem is gondoltam a szerelemre. Az az igazság, hogy nem tudom mit kéne most kezdenem ezzel az új információval --nevettem fel kínomban. Márk még mindig nem szólt egy szót se, ami kezdett kissé zavaró lenni. --Mondj már valamit!
--Mit akarsz hallani? Azt hogy csak kitaláltam az egészet? Hogy valójában nem is vagyok szerelmes? --Mélyen a szemembe nézett, amitől megborzongtam. --Minden szó igaz abból, amit a levélben olvastál. Az első találkozásunkon tudtam, hogy te több vagy egy átlagos lánynál. És sajnálom, hogy így alakult. Én tényleg reménykedtem, hogy lehet köztünk valami, de már mindegy --sóhajtott lemondóan.
Láttam rajta, hogy nagyon megbántódott. Mondhatom azt, hogy összetörtem a szívét?
--És mi lesz most?
--Úgy érted kettőnkkel? --Bólintottam. --Semmi. Nem hinném, hogy ezek után még lehetnénk barátok. Neked úgy is ott van Benjámin. Nem nézné jó szemmel a dolgot.     
Szavai martak, mint a sav, de értettem mire gondol. Hogy miért van erre szükség. Fájt ezeket hallani, de muszáj volt tisztázni az ügyet, hogy végre megnyugodhassak, és megszűnjenek a hangulatváltozásaim.
Éreztem, hogy nincs miért tovább maradnom, ezért elköszöntem tőle, majd hazamentem.

Elsőként Beninek írtam Skype-on (szegénynek nincs hangja, csak így tudunk kommunikálni egymással), úgy gondoltam el kéne mesélnem neki a beszélgetésemet Márkkal.

Mel üzenete: Ma volt a napja, hogy mindent lerendeztem Márkkal.
Beni üzenete: Kifejtenéd?
Mel üzenete: Mondtam neki, hogy olvastam a levelet, és sajnálom, hogy nem vettem észre, mert ez így akkor nem is volt tiszta barátság... Meg rákérdeztem, hogy mi lesz ezután. 
Beni üzenete: És? Mit felelt?  
Mel üzenete: Nagyon diplomatikus volt, egyet értettünk abban, hogy barátok már sosem lehetünk. Nem csak emiatt, hanem mert te sem örülnél neki... Meg hát fura is lenne.
Beni üzenete: Hmm, igaz. Talán tényleg így lesz a legjobb. :)

Megkönnyebbültem, hogy Beni ilyen lazán kezeli a dolgot. Ebben talán az is szerepet játszott, hogy így beszéltünk róla, és nem személyesen, de az most nem számít. A lényeg, hogy ne rendezzen jelenetet (mert nincs is miért!).
Később Lis videóhívást kezdeményezett, úgyhogy neki is elmeséltem mindent, amit a két fiúval beszéltem - szó szerint. Néhányszor csak bólogatott, máskor lelkesen véleményezett, de utolsó mondatával végképp előtörtek a kétségeim.
--Szerinted ennek így kellett történnie?    
Hogy mi a válaszom? Nem tudom. Túlságosan bonyolult a helyzet, és bármennyire szeretném, most még nem tudom uralni. Nem, még a mai nap után se.   

A történelmi könyvek sorában ült a földön,
egy nagy albumot lapozgatott, haja a szemébe lógott.

November 22., Kedd

Kaphatok komikat? *.* 

Egész éjjel esett a hó, de szerencsére reggelre a nagy része elolvadt. Nem igazán tetszik ez a korán jött téli időjárás. Az idő még nem elég hideg hozzá, hogy a hó rendesen megmaradjon, így minden tiszta latyak.
Patrikkal ma kivételesen együtt indultunk a suliba, amit nem bánok, mivel kezdtem unni, hogy minden reggel egyedül ballagok az úton. Arról egyébként fogalmam sincs, hogy Márk mostanában mikor szokott indulni, mert mindig utolsónak ér be a terembe, de egyszer láttam, hogy már fél nyolckor a folyosón beszélgetett valakivel.
Megcsörrent a telefonom.
--Várj, Patrik! --szóltam a bátyám után, aki simán továbbsétált, nem törődve azzal, hogy én megálltam. --Igen? --emeltem a fülemhez a mobilt. --Ó, értem... Meglátogathatlak? Aha, hát akkor gyógyulj meg hamar, majd még hívlak! Szia!
--Ki volt? Csak nem az a Benjámin? --nézett rám Patrik.
--De, Beni volt. Beteg --feleltem szomorúan.
--Még együtt vagytok?
--Miért ne lennénk? --Na, ezen meghökkentem. Mire gondolt?     
--Azt hittem... azt hittem Márk csókja sokat jelentett neked... és te is... meg a levél... --habogott össze-vissza.
--Patrik! Miről beszélsz? És te honnan tudsz ennyi mindent? --A csókról tudott, de mi a helyzet a levéllel? Azt nem én mondtam el neki. És mi az, hogy a csók sokat jelentett nekem?! Ez nem így van! Vagyis... neki nem beszéltem erről! Csak nem kihallgatta amit a lányokkal beszéltem még mielőtt tudtam volna az igazat? Mert azóta nem is tűnik olyan jónak az a csók, hisz egy (volt) baráttól kaptam...
Na jó, ez nem igaz. A csók... tényleg varázslatos volt. Bármennyire is próbálom, nem tudom elhitetni magammal, hogy nem jelentett semmit, mert igenis sokat jelentett. Nagyon, nagyon sokat...
Nem szabad így gondolkoznom! Nekem ott van Beni, és boldog vagyok vele. Márkkal meg már úgyis elszúrtam a dolgot...
--Tényleg tudni akarod? --kérdezte komoly arccal, mire bólintottam. --Az igazság az, hogy mindenről tudok, mert Márkkal napi szinten beszélek. Tudom mit érez irántad, és olvastam a levelet. Sőt, még tanácsot is adtam neki! Jobban ismerem, mint te, az állítólagos barátja! Ő jó srác, nem ezt érdemelné --szomorúan megrázta a fejét, majd sietős léptekkel indult tovább. 
Ez fájt. Nem csak a higgadtsága, amivel ezeket a szavakat mondta, hanem az, hogy Márkkal milyen bensőséges a kapcsolata. És hogy nyíltan az ő pártját fogja Benivel szemben. És hogy utalt a (már nem létező) barátságunkra... Mintha engem hibáztatna azért, hogy nem vettem észre a jeleket, vagy mert nem figyeltem oda rá jobban, vagy mert nem szeretem viszont... Azért nem ezt vártam a bátyámtól!     
Csak álltam az utca közepén, és mozdulni se tudtam. Igazán rosszul estek a szavai, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Fel sem tűnt, hogy a matekóra már vagy tíz perce megy, és én még a suli közelében se vagyok.
Benit láttam magam előtt, ahogy azt mondja "Á, én ezt már rég tudtam.", majd megcsókol. És Patrikot, ahogy csalódottan csóválja a fejét. És a lányokat, mikor próbálták elhitetni velem, hogy Márk szerelmes belém. És Márkot. Mikor összeveszett Benivel, amiről ma már tudom, hogy féltékenységből volt.
Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Nem is értettem miért. Nem, már semmit se tudok. 

Az épületben csend volt, még tartott az óra. Nem szándékoztam bemenni matekra, mivel csak pár perc volt hátra csengetésig. A falnak támaszkodva megálltam, és vártam. És ki sétált épp arra? Az ofő.
--Melitta! Mit keresel a folyosón? --nézett rám Kelemen elkerekedett szemekkel.
--Hát... --lázasan gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. --Az a helyzet, hogy elaludtam, sőt, félúton vissza is kellett fordulnom, mert otthon hagytam a cuccom. 
Nem szép dolog hazudni, de most mondjam azt, hogy ok nélkül bőgtem az utcán?
Kelemen nem válaszolt, csak rosszalóan pillantott rám, és továbbment.
--Huh --sóhajtottam. Ezt megúsztam. 
A csengő hangjára összerezzentem, de gyorsan arrébb léptem, nehogy Mrs Duncan észrevegyen. Nem akartam neki is magyarázkodni. Mikor távolabb ért, bementem a terembe.
--Mel? Mi történt? --kérdezte Lis, mire a többiek is kérdő pillantásokkal fordultak felém.
--Elaludtam --feleltem egyszerűen.
Leültem Csongor mellé, és elővettem a földrajz könyvemet. Reménykedtem, hogy nem firtatják tovább a dolgot, ha tanulni látnak. És ez most tényleg bejött, mindenki vidáman beszélgetett, nem törődtek velem. Kivéve két ember: a padtársam ma is a haja mögül figyelt, a terem másik végéből pedig magamon éreztem Márk pillantását. Megrémültem. Ugye nem vették észre, hogy sírtam?

Az órák mélabúsan teltek, végig próbáltam nyugtatgatni magam. A könnyek beköltöztek a szemembe. Csak annyit tehettem, hogy megpróbáltam visszatartani őket. A lányok látták, hogy baj van, de hiába kérdezgettek, nem válaszoltam. Bizonyos szinten olyan lettem, mint Csongor: nem beszéltem senkivel.
A legrosszabb az, hogy én magam se értettem mi bajom, vagy hogy mi fáj a legjobban. A bátyám nyers őszintesége? Tudat alatt érezhettem, hogy igaza van? Vagy egyszerűen csak összezavart ez az egész helyzet? Megőrjít ez a bizonytalanság!   

Spanyolon Szabina látszólag kissé megijedt tőlem (talán keresnem kellett volna egy tükröt mielőtt emberek közé merészkedtem), de nem tett rám semmilyen megjegyzést, csak megkérdezte tudok-e valamit Beniről.
--Igen, reggel hívott, hogy beteg lett.
Amin én nem is csodálkozok. Tegnap két óra kemény és izzasztó tánc után kabát nélkül ment haza, pedig fagypont közeli hőmérséklet lehetett. Persze nem direkt alakult így, mert ő tényleg nem tehet róla, hogy az osztályukban lévő szekrény ajtaja beragadt, és így nem tudta elővenni a kabátját, de igazán felhívhatta volna az anyukáját, hogy jöjjön érte.
--Remélem nem kapott tüdőgyulladást.
--Én is nagyon remélem--helyeseltem.
--De... figyelj, minden rendben van veled?
--Nem tudom...  talán --vallottam be őszintén.
--Tudok segíteni?
--Nem hinném. Én magam se tudom mi a bajom.
Ezen a kijelentésen aztán elnevettem magam. Ez így elég szánalmasan hangzott. Talán tényleg csak ennyire volt szükségem, de a gondolataim végre vidámabb útra tértek, és az órán nagyon sokat viccelődtünk Szabinával. Rajzokat készítettünk úgy, hogy mindig csak egy vonalat tettünk hozzá, azt is elfordulva. A végeredmény persze viccesre sikerült, alig bírtuk visszafogni magunkat, hogy ne röhögjünk hangosan. Ezen kívül még szóláncoztunk, természetesen spanyolul, ha már spanyol órán voltunk. :)
Aztán eljött a pillanat, mikor haza kellett mennem. Nem sok kedvem volt hozzá, de nem tehettem mást. Végül úgy alakult, hogy egész este a szobámban maradtam, még vacsorázni se mentem le. Zenével a fülemben olvastam, és mindent megtettem, hogy ne gondoljak a reggeli eseményekre.  

November 21., Hétfő

--Minden rendben? Egész hétvégén nem is hívtál --támadott le Beni reggel a suli ajtajában. Kijelentése elég igazságtalan volt, mivel ő is felhívhatott volna, de nem akartam veszekedéssel kezdeni a hetet, úgyhogy ezt nem mondtam ki hangosan.

--Bocsi, csak nálam aludt Lilla, az egyik régi barátnőm... --Ez igaz, bár szombat este haza is ment. De arról Beninek nem kell tudnia, hogy én vasárnap nem csináltam semmit.

Nem beszélgettünk sokáig, mivel siettem a terembe. Új helyet akartam keresni, hogy ne kelljen Márk mellett ülnöm. A tervem majdnem sikerült. De csak majdnem: mindenki a szokásos társa mellé ült, csak mi maradtunk egyedül, és így a feladatoknál egy párt kellett alkotnunk. Kínos csendben telt el ez a negyvenöt perc. Szinte egymásra nézni se mertünk. Még nem mondtam neki, de Márk biztosan sejti, hogy már olvastam a levelét. Gyorsan ki kéne találnom valamit, mert ez a helyzet hosszú távon nem lesz jó.

Törin aztán Eric hiányzása miatt Lisette ült mellettem. Majdnem egész órán leveleztünk.

Mi van veled mostanában? Olyan furán viselkedsz. L

Semmi, tényleg...

Tudom, hogy el akarod mondani! Na, gyerünk! :D

Tudod, meséltem mi volt Márkkal, mikor átjött.

Igen? Mit csinált már megint? Látom, hogy kerülitek egymást.

És hát a levele... Elolvastam.

Ó. Te. Jó. Ég! Az volt amire gondolok, ugye?

Aha. Egész eddig arról próbáltalak meggyőzni titeket, hogy mi csak barátok vagyunk, és most kiderült, hogy végig nektek volt igazatok.

És mi lesz most?

Nem tudom, teljesen összezavarodtam. :( Szerinted el kéne mondanom Beninek?

Hát... Így se túl jó a viszonyuk.

Én mindig úgy éreztem, hogy ez ilyen egyoldalú dolog. Szóval Márk próbál belekötni Benibe, de ő nem veszi fel, vagy ilyesmi. Te nem így láttad?

Végülis te ismered őket. Na mindegy. Szerintem mondd el neki! Ő a barátod, és ez egy elég fontos információ. Kivéve ha... TE mit érzel Márk iránt?

Vártam, hogy mikor kérdezel rá. :) Hát... sokat gondolkodtam hétvégén, és szerintem... ő csak egy barát a szememben!

Akkor ezzel minden el van intézve, kész.

Ó, Lis, bárcsak ennyire egyszerű lenne minden. De sajnos nem az. Már kétszer beszéltem végig ezt a dolgot (meg ezerszer gondolkoztam rajta), de nem érzem úgy, hogy megtaláltam a megoldást.
Eszembe jutott, hogy talán egy srác véleményét kéne kikérnem, de az egyetlen megfelelőnek tűnő személy ma nem volt (Eric). És a többieknek nem akarom mondani, mert jóban vannak Márkkal, és az úgy fura lenne. Nem akarom, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljenek.
Végül elfogadtam, hogy valószínűleg Lisnek van igaza: Beni előtt nem szabad titkolnom a dolgot. Úgy ítéltem meg, hogy a legalkalmasabb időpont a vallomásra az énekóra előtti szünet.
Németh duplaóráján keményen dolgoztam, hogy legalább egy kis időre elterelődjenek a gondolataim. Futottam, ugráltam, és még a tanár úr is megdícsért, hogy mennyire aktív voltam. :)
Aztán visszatértem a jelenbe: kémia előtt elpróbáltam Lisette-el mit fogok mondani Beninek. Na jó, az egészet elröhögtük, de azért megpróbáltam. Órán írtunk egy elég nehéz dolgozatot, de szerintem sikerült jól megcsinálni: csapatmunka volt...
És csengetéskor már kint is volt a teremből. Megkerestem Benit, és... mindent elfelejtettem.
--Szia! Mizujs? --mosolygott rám a barátom, mikor észrevett.
--Én... öhm... szóval... szeretnék neked mondani valamit. --Zavaromban a hajamat piszkáltam.
--Miért vágsz ilyen komoly képet? Miről van szó? --nézett rám meglepetten.

--Én... kaptam egy levelet. --Vajon ez a jó kezdet? Rögtön vágjak bele a közepébe? --Márk... Ő bevallotta benne, hogy szeret --böktem ki gyorsan.
Beni nem szólt semmit, csak bámult rám azokkal a gyönyörű világoszöld szemeivel. Mintha megállt volna az idő, a szívem sem dobbant amíg a reakciójára vártam. És vártam, és vártam, és vártam... Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik, el képzelni se tudtam mi lesz most. De Beni megkönyörült rajtam, és végre megszólalt.
--Á, én ezt már rég tudtam --legyintett, majd magához húzott és megcsókolt.

Megkönnyebbülten mentem énekórára, ahol óriási meglepetés fogadott. Pár perccel a becsengetés előtt az ofő ott állt a táblánál, és a helyem felé mutogatott. Belépve már azt is láttam, hogy Csongor összeszedi a holmiját, majd előresétál a padomhoz.
--Mi folyik itt? --kérdeztem Árontól, aki éppen az ajtó melletti kukába dobta ki a szemetét.
--Kelement idegesíti, hogy Csongornak olyan passzív a viselkedése, azért előrébb ülteti.
--Pont mellém?!
--Igen, mert Eric az egyetlen, viszonylag elöl ülő srác, aki jól viselkedik az órákon. Vele nem lesz gond hátul se --magyarázta halkan.
Rögtön lázas gondolkozásba kezdtem, hogy milyen érvekkel álljak elő: ha Eric nem is maradhat mellettem, legalább én had üljek el máshová. Eközben az ofő észrevett, és elkezdte magyarázni ezt az új helyzetet, de hiába próbálkoztam, engem nem hagyott szóhoz jutni. Vetettem egy fájdalmas pillantást Lisette-re, majd leültem. Csongor mellé. (Még leírni is rossz!)
Egész órán úgy ültem, mint aki karót nyelt, eszembe jutott minden, amit Lis Csongorról mesélt. Félelmetes. Magában beszél. Nem szól másokhoz.
Úgy tíz perccel kicsengetés előtt fekete vasalt haján keresztül rám nézett, én meg majdnem leestem a székről annyira megijedtem! Jó tudom, csak egy osztálytárs, de akkor is fura! Nagyon. Reakciómat látva hűvösen elmosolyodott, aztán visszafordult a füzetéhez, amibe valamit rajzolt. Ú, hogy fogom én kibírni mellette?     

--Á, én ezt már rég tudtam --legyintett, majd magához húzott és megcsókolt.

November 18., Péntek

Bocsánat, hogy csak most hozom, de el voltam havazva mostanában. 

Ez a mai, egy ünnepi reggel volt, mivel anyáékat a konyhában találtam. A héten alig beszéltem velük, minden nap sokáig dolgoztak, így ma pótoltam be mindent. Mindketten kávét szürcsölgetve figyeltek rám, én meg majdnem megfulladtam a reggelimtől annyi mindent el akartam mondani egyszerre. Meséltem a felelésekről, a lányokról, meg úgy az osztályról általában.
Lassan Janka is felkelt, majd rögtön utána Patrik támolygott le a lépcsőn. Haja olyan volt, akár egy szénaboglya, szemeit meg látszólag bántotta a konyhai lámpa fénye, mert alig nyitotta ki őket.
Érkezésük elég ok volt arra, hogy befejezzem a szüleimmel folytatott társalgást. Tudtam, hogy most már úgysem figyelnének rám rendesen, ezért inkább felmentem készülődni. Ma kicsit lassú voltam, hatalmába kerített a péntek-hangulat. Először nem tudtam kiválasztani mit vegyek fel, aztán meg nem találtam a pénztárcámat, úgyhogy késve indultam el a suliba.
Irodalomra verset kellett tanulni, de szerencsére ma még nem került rám a sor. Eric nem volt ennyire szerencsés, ő kezdte a felelést. Szegény eléggé leizzadt a végére, mert magyar mű volt feladva mindenkinek, és a kiejtését nem lehetett érteni, ezért az ofő újra és újra elismételtetett vele egy mondatot. A többi nem-magyar osztálytárs is hasonlóan nehéz helyzetben volt, de a többségüknek sikerült elmondani a verset. Aztán matekon a táblánál oldottunk meg különböző feladatokat (még mindig algebra), majd spanyolon egy szöveget kellett lefordítani magyarra. A következő két óra (kultúra és tesi) ma elég könnyű volt, nem csináltunk semmi megterhelőt rajtuk. És a nap végére jött egy angol, ahol feltételes mondatokat kellett írni a füzetbe.
Otthon még sütit sütöttem, így ez a nap gyorsan elrohant.

Ugyan, kit akarok átverni? Semmi se volt ilyen idilli!
Reggel csak azért meséltem a szüleimnek, hogy azt higgyék minden rendben. Az a levél most teljesen összezavart. Minden, minden amit eddig gondoltam kiderült, hogy egyáltalán nem úgy van. Rájöttem, hogy a lányoknak végig igazuk volt, és most már én is láttam a jeleket - bár ez nem tudom, hogy így utólag mennyit ér.
Mert Márk a levelében mindent bevallott: azt, hogy szeret, meg hogy ő adta a csókot a szülinapi bulimon. Leírta mit érzett, mikor először meglátott, meg akkor, mikor összejöttem Benivel...
És bekövetkezett az, amitől féltem. A tökéletesnek hitt barátságunknak vége. Bár azt hiszem, hogy ez nem is volt igazi barátság a részéről... Nem! Már megint kezdem. Szóval próbálom úgy megőrizni az emléket, amilyennek én láttam a levél előtt. Mert szinte biztos, hogy kapcsolatunk most már soha nem lesz a régi. 
Ma, a suliban próbáltam kerülni Márkot. Köszöntem neki, de szinte mindig lesütöttem a szemem, ha szembejött velem. Nem akartam, hogy megszólítson. Tudom, egyszer majd meg kell beszélnünk ezt a dolgot, de még túlságosan friss az élmény. Egyelőre a saját érzéseimet és gondolataimat kell rendeznem. Épp ezért úgy intéztem, hogy Benivel se fussak össze (még véletlenül se!).
A lányoknak nem beszéltem a dologról, hisz ők már az elejétől fogva össze akartak hozni Márkkal, és félek, hogy szubjektív véleményt mondanának. Azt biztosan látták rajtam, hogy valami nincs rendben, de nem kérdeztek rá, amiért igazán hálás vagyok nekik.
Spanyolon viszont Szabina nem bírta megállni kérdezés nélkül.
--Minden rendben? --fordult oda még szünetben.
--Persze, csak kicsit fáradt vagyok --legyintettem.
Neki se akartam mesélni a levélről, mert szinte biztos, hogy ő meg rögtön Beni pártját fogná.

Szóval nehéz helyzetben voltam, egész nap gondolataimba mélyedtem. Végül ötvöztem a kellemest a hasznossal: meghívtam magamhoz az egyik régi barátnőmet, akivel már egy hónapja nem találkoztam, és muffin sütés közben elmeséltem neki mindent, ami az utóbbi időben velem történt. Kíváncsi voltam rá, hogy neki, mint kívülállónak mi a véleménye.
--Szóval most nem tudom, mi legyen --sóhajtottam a történet végén.
--Nehéz ügy --húzta el a száját Lilla. --Foglaljuk össze: a legjobb barátod bevallotta, hogy szeret, de közben neked már ott van Beni, és most döntened kéne.
--Igen, vagyis először azt kéne kitalálni, elmondjam-e mindezt Beninek?
--Szereted őt? --nézett rám a kék szemeivel, melyeknek a színe mindig a Földközi-tengert juttatja eszembe. 
--Igen! --vágtam rá gondolkodás nélkül.
--És Márkot?
--Én... nem tudom... hát eddig csak barátként néztem rá...
--De azt mondat, hogy a szülinapodon az a csók... Hogy azt élvezted. És az Márk volt --mutatott rá a tényekre. 
--Akkor ezt még nem tudtam!
És ez így ment egész este. Mivel itt aludt nálam, így későig fent maradtunk, és érveket - ellenérveket hoztunk fel mindkét fiú mellett, illetve elemeztük Márk kétértelmű mondatait.
Nem lettem sokkal okosabb, de legalább jól éreztem magam.